2014. szeptember 18., csütörtök

6. rész - Vadásszunk


Furcsa érzésre ébredtem. Teljesen más volt, mint általában. Először is úgy éreztem, kialudtam magam. Hirtelen nyitottam ki a szemem, lehet elaludtam? 

Egy piciny helyiségben voltam, egy szófán feküdtem. Szemem sarkából érzékeltem, hogy más is van velem. Hirtelen ültem fel és fordítottam felé a fejemet, de valahogy túl gyors voltam. Mikor megláttam Jasont, bevillantak az este seményei. Most vettem csak észre, hogy sokkal több dolgot látok, mint eddig. Vagyis mindent látok. Látom az apró porszemcséket, Jason ruhájának cérnaszálait, sőt még az azokat felépítő rostokat is. Elképedve fordítottam jobbra-balra a fejem. Mindent szerettem volna magamba szívni.

Hirtelen érintést érzetem a kezemen, megijedtem és a sarokba futottam. Egy szempillantás sem kellett hozzá, hogy megtegyem az utat. Oké, ez eddig nagyon is jó. Sokkal gyorsabban mozgok. Azonban, még mindig éreztem  férfi ujjait a bőrömön, pedig azok már nem voltak ott. Halványan emlékszem arra, hogy mintha Niccoló azt mondta volna nekünk, hogy minden sokkal jobban fogunk érezni. Nos, ebben mindenképp igaza volt.

- Blanche? - Jason halkan szólalt meg, mégis mintha kiabált volna. Hallottam egy eddig nem észlelt dallamosságot a hangjában. Eddig kellemetlennek, sőt durvának tartottam, de most kifejezetten kellemes volt - Hogy érzed magad?

Erre még nem is gondoltam. Tényleg, hogy érzem magam. Amint magamra fordítottam a figyelmem, a torkomhoz kaptam. Iszonyatosan égetett. Ez az éhség? Segélykérően néztem Jasonre, aki csak megfogta a kezemet és az ajtóhoz vitt. Gondolom, el akar vinni vadászni.

Álljunk csak meg! Vadászni? Én nem megyek vadászni, nem bántok senkit. Hirtelen torpampant meg, ezzel ki is szabadultam Jason markából. Hihetetlen energiák működtek bennem, nem tudtam velük mit kezdeni. Megfogtam egy vázát, ami közvetlen mellettem volt és a földhöz vágtam. Még soha nem tomboltam, soha nem mertem kiengedni az érzéseimet. Azonban most elvileg egyenrangú voltam minden itt tartózkodóval, nem igaz? Akkor ezt is megtehetem.

A vázát egy antiknak tűnő kép követett. Láttam, ahogy a kíséretemet intéző férfi tátott szájjal bámul: erre nem igazán készült fel. Valóban, én sem hittem volna, hogy képes vagyok törni-zúzni magam körül. Pedig egek! Nagyon jól esett!

- Blanche, Blanche nyugodj meg - Friderick szinte hipnotikus hangját hallottam, amitől kezeim a levegőben álltak meg - Mégis mi a francot csinálsz? Az lenne a feladatod, hogy vigyázz rá! Nem az, hogy hagyd elszabadulni!
- Soha nem volt még dolgom újszülöttel, nem hittem, hogy így reagál - védekezett Jason, igen haragosan.

- Pedig várható volt. Mindent ezerszeresen átérez, gondolom a mélyen eltemetett dühe tört felszínre! Ana! Anamaría! -  az utolsó szavakat, olyan hangerővel mondta, hogy a fülemre kellett tapasztanom a tenyereimet.

Az egyik ajtóban megjelent az említett személy, gyönyörű, finom szabású világoszöld bársonyruhában. Amint sötét szemei körbejárták a romhalmazt, amit hagytam magam után, arcán egy kis fintor jelent meg. Érdeklődve emelete a szemét Friderickre.

- Vidd el, Blanchot vadászni. Innia kell - nyomta meg az utolsó szavakat komolyan.
- Képes vagyok... - kezdett bele Jason.
- Nem, nem vagy - vágta rá Friderick szinte dühösen.
- Nekem mindegy - vont vállat flegmán Ana, majd szemeit végigjáratta jartam - Egész jól áll neked a vámpírlét cselédlány.

Még nem láttam magamat, így nem tudtam mire céloz. Soha nem voltam szép, bár vékony voltam - vékonyabb, mint a legtöbb úrinő - de testem szikár lett a sok munkától, közöm sem volt, ahhoz a puhasághoz, amit elvártak egy szép nőtől. 

- Na gyere - intett Ana, majd lefelé vette az irányt. Próbáltam nem a bennem lezajló dolgokra figyelni, csak Anát néztem, gyakorlott mozdulatait, elegáns tartását, amit egyszerűen képtelen voltam utánozni. Levett két köpönyeget a bejárat mellett elhelyezett fogasról, az egyiket pedig odadobta nekem. Reflexből reagáltam, de karom sokkal gyorsabban mozgott, mint megszoktam, így elvétettem és az anyag a földre került. 

- Első lecke: próbálj lassan mozogni. Az embereknek fel fog tűnni, hogy valami nem oké veled, ha nem látják a mozdulataidat.

Ezt értettem, de könnyebb volt mondani, mint megtenni. Mikor kiléptünk a hidegre, azt nem éreztem annak. Máskor rögtön libabőrös leszek és csak úgy bírom ki, ha elképzelem, hogy dolgom végeztével a kellemes meleg kandalló előtt leszek, de ebben az esetben: nem éreztem szinte semmit.

- Valaki elmagyarázta, hogyan vadászunk? - kérdezett rá Ana, mire megráztam a fejemet. - Először is kiválasztjuk a potenciális alanyt. Utána elbűvöljünk - mivel te ezt még nem gyakoroltad, most én fogom. Ezek után feltépheted a nyakát. Figyeld a pulzusát, miközben iszol, nehogy megöld. Mikor végeztél megnyalod a sebet, hogy gyorsabban gyógyuljon, majd ismét elbűvölöd, hogy ne emlékezzen semmire.

Ana úgy ejtette ki a szavakat, mintha azok teljesen normális napi procedúrát fednének le. Nos, neki lehet, hogy így is volt, de nekem... Hát egyáltalán nem. Sőt, inkább elrettentem szavaitól. Csak remélni mertem, hogy segíteni fog, ugyanis fogalmam sem volt, hogyan kell figyelni a pulzust, miközben iszom.

Egy keskeny fenyőerdő után beértünk a lakott részre. Szagok milliói: sülő kenyér, a keményből kiszálló füst, az egyik konyhán sülő csirke... Azonban ezek mind taszítottak most. Még egyszer beleszippantottam a levegőbe és akkor megéreztem.

Nem messze tőlünk fogócskázó gyerekek szaladgáltak. Na nem. Ránéztem Anára, aki csak felemelte a szemöldökét, mire én fejemet ráztam. Nem bántok gyerekeket. Vállat vont, majd fejével egy egyedül sétáló középkorú férfira hívta fel a figyelmem. Szinte látni véltem - lehet, hogy éles látásommal valóban láttam - a lüktető eret a nyakán. Szemfogaim megnyúltak, ami rendkívül furcsa érzés volt, nem tudtam becsukni a számat, ezen keresztűl szívtam magamba - a mára már nem szükséges - levegőt. Ana ujjait éreztem a felkaromon, mire felé fordultam. 

Ő előrelendült, gyakorlottan fogta le az embert, majd a szemébe nézve mormogott neki valamit. Utána jelzett, hogy mehetek. Rögtön ott teremtem, majd éles fogaimat az ismeretlen nyakába vágtam. Most már értettem, hogyan értette Ana, hogy figyeljek a szívverésre. Annak ütemében áramlott ugyanis az isteni nedű a számba. Nem tudtam, hogy képes leszek-e abbahagyni, olyan jól esett torkomnak az eledel. Végül Ana-nak kellett közbelépnie, lezárnia a sebet, majd elküldenie emberünket dolgára.

- Sajnálom - nyögtem. Meglepett a hangom, máshogy hallottam, mint eddig. Rá kellett ébrednem, hogy most szólaltam meg először azóta, hogy ez lett belőlem.
- Egész jó voltál. Nem áltál volna le, de ez nem is elvárható. Most menjünk vissza!
Hamar megtettük a sétát, gyorsabban, mint odafele. Jason már az ajtóban várt minket, aggódva nézett rám, én azonban elmosolyodtam. Mikor odaértünk, csupán ennyit mondtam:
- Még meg sem köszöntem... Szóval, rendkívül hálás vagyok, mert megmentettél!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése