4. fejezet - Döntő pillanat

Sziasztok!
Sparkling Angel még elugrott egy suli kezdés előtti feltöltődésre, szóval én jelentkezem, de természetesen a részt ő írta. Nekem nagyon tetszik, remélem nektek is, pipákat, kommenteket még mindig várunk.
Ölel titeket:
Raquel

Két nap telt el a bál óta, és a gondolataim még mindig nem lettek tisztábbak. Annyi minden cikázott a fejemben. Először is, ott volt Monsieur ajánlata. A logikus, úrilány neveltetésem tudta, hogy ez az ajánlat tisztességtelen. Nem is kicsit. Mégis… mindent megvalósíthatnék, amire vágyom. Tanulhatnék, utazhatnék, sportolhatnék. Igen, tudom furcsán hangzik, hogy erre vágyom,de Erzsébet királyné az osztrákoknál is sokat utazott. Igaz, ő is megbotránkoztatta a közvéleményt. De miért?

Volt még valami, ami elgondolkodtatott. Frideric azt mondta, hogy a családjához csatlakozás végleges, még ha az utolsó pillanatban meg is gondolom. Sejtettem, hogy valamelyik eset a halálhoz kapcsolódik. Nem nagyon volt erről még fogalmam, szerencsére még soha senki nem halt meg a közvetlen közelemben. Lehet, hogy ennek köszönhetően nem is féltem tőle. Mégis, tudtam, hogy én az az élni akaró típus vagyok, aki legszívesebben örökké élne, megismerné a jövőt, a világ összes kultúráját, emberekkel találkozni. Jó, igen, és persze ott van az is, hogy szerelmesnek lenni, megtalálni azt, akivel örökre együtt maradhatsz, és utána együtt bolyongani… Léa, vissza a valóságba!

-      Léa! Gyere le most kérlek! - hallottam Édesapám kiáltását. Hát, akkor tényleg vissza a valóságba. Ráérek ezt később is átgondolni. Gyorsan futottam le a lépcsőn, majd amikor beértem a szalonba, megtorpantam. Kár volt sietnem: a szobában ott volt Édesapám, Anyám és Le Fouillé márki.

-      Jó napot! – köszöntem.

-      Jó napot, Madmoiselle Léa! – lépett elém a márki, és kezet csókolt.

-      Léa? – kérdeztem vissza.

-      Ugyan már, kislányom, most már nincs itt Chloé, így már Téged is szólíthat a keresztnevén a márki. És, most, hogy már a márki is a körünkben van, azt hiszem megoszthatom a nagy örömhírt. Ez a kis levélke tíz perccel ezelőtt érkezett a futárral. Chloétól.

-      És mi áll benne Alfréd? Az ég szerelmére, ne csigázz már minket! Ugye nem történt valami baj? – kérdezte Anyám rémülten. Ilyenkor mindig sipítozó hangon beszélt. Szerencsére én nem az ő magas hangját örököltem, az enyém mélyebb volt. Azt Chloé örökölte. De engem is érdekelt, mi lehet, a nővérem nem szokott csak úgy táviratokat küldözgetni.

-      Mondom máris kedvesem, de ne aggódj. Sőt örülnünk kell. Chloé ugyanis most közölte velünk, hogy gyermeket vár! Hát, nem nagyszerű?

-      Ó, édes Istenem! Ez tényleg nagyszerű drága Alfréd! Meg vagyunk mi áldva!

-      Bizony drágám, a mai nap a mi családunk szerencsenapja.  – és nem tudtam, nem észrevenni, hogy jelentőségteljesen a márki felé néz, aki erre szívélyesen elmosolyodott.

A márki még tíz percig maradt körünkben. Leginkább Chloéról volt szó, és a kis jövevényről. Én nagyon örültem neki,tudtam hogy milyen régóta akarta már. Viszont, valahol belül én éreztem, hogy én még erre nem vagyok kész. Még szerencse hogy ezzel nem kellett törődnöm. Szóval a márki 10 perc után távozott, és rá öt percre Anyám is elhagyta a szalont. Kettesben maradtam Apámmal. De úgy gondoltam, én is visszatérek elmélkedni a szobámba, így hát elindultam kifele.

-      Léa, itt maradnál még egy kicsit?

-      Tessék, Édesapám, segíthetek valamiben?

-      Ülj csak le,lányom. – és helyet mutatott maga mellett. Én meg engedelmeskedtem. – Ugye milyen örömteli nap ez a számunkra?

-      Igen Édesapám.

-      Persze nem csak Chloé miatt lehetünk boldogok. Értetlenül nézel rám, de hagyd, hogy elmagyarázzam. – és felnevetett. – Nos, nem véletlenül volt itt ma Le Fouillé márki. Nyilván feltűnt, hogy az elmúlt hetekben kiemelt figyelmet tanúsít irántad. Még annak ellenére is, hogy te párszor nem viselkedtél neveltetésedhez illően. Ne nézz rám ilyen döbbenten, a nővéred mesélte a színházban történteket. De, ez sem szegte kedvét, hogy veled találkozzon. Sőt, kedvel Téged. Ennek köszönhető, hogy ma reggel is átjött hozzánk. Léa, nagy szerencse ért ma reggel… ugyanis Alfonz azért jött át ma reggel, hogy megkérje a kezed. Persze még nem mondtam igent, mert nyilván beszélni akartam előtte veled, de mindhárman tudjuk, hogy csak a formaságok miatt tesszük ezt.  Na kedvesem, hogy érzed magad?

-      Édesapám jól értettem,amit mondott?

-      Mire gondolsz,Léa?

-      Arra, hogy Le Fouillé márki megkérte a kezem.

-      Nyugodtan mondhatod, hogy Alfonz. És igen. Mit felelsz, drága lányom?

-      Hogy … mit felelek? – nem tudtam magamhoz térni. Mintha arcon csaptak volna. Könnyeim marták a szememet. – Azt, hogy én erre még nem tudok választ adni Édesapám. – láttam, hogy teljesen ledöbbent. De összeszedte magát.

-      Oh, látom, meghatódtál. Menj csak fel, és gondold át a dolgokat, délután teánál átbeszélünk mindent. Alfonz este nálunk vacsorázik, és azt akarom, hogy addigra életteli legyen az arcod, nem pedig kisírt.

Engedelmeskedve Apámnak, futva hagytam el a szalont. A szobámba érve, az ágyra vetettem magam,és csak sírtam. Nem hittem el, hogy ez megtörténhet. Velem. Mármint az érzés nagyon jó, hogy valaki azt akarja, hogy hozzá tartozzak. Örökre. De soha, soha nem rá gondoltam! Egyáltalán fel sem merült ez,pedig már találkoztam pár emberrel az életem során. De, nem én ezt nem akarom! A márki gőgös, pökhendi, semmiben sem egyezünk, és gyűlöli a hajamat! Sosem működne ez a házasság!

Apám viszont, nagyon boldog volt. Ő azt akarja, hogy hozzámenjek. Biztos vonzotta, hogy egy báró után egy márki kerül a családba, hogy milyen jól kiházasítja a lányait, és hogy micsoda előkelő körökbe kerülök azáltal, hogy férjhez megyek hozzá. Vajon meg tudom győzni az ellenkezőjéről? Az sem érdekel, ha soha nem megyek férjhez, de egy ilyen házasságban élni börtön.

Akaratlanul is eszembe jutottak Frideric szavai, amikor a bál estélyén megkérdezte, hogy gratulálhat –e. Szóval már akkor tudhatta Apám. És ki tudja,tán az egész vendégsereg. Nem akartam a családomnak csalódást okozni, de egy boldogtalan házasságot ők sem engedhetnek! Ha férfi lennék, félreléphetnék… de nőként csak a beletörődés és a gyötrődés lehet a sorsom, én meg ebbe sosem megyek bele! Én tenni akarok! Így hát teára lefele menet elhatároztam, hogy megpróbálom meggyőzni Édesapám.

-      Na, Léa, látom már szebb arcod, remélem ez még javulni fog. De, remélem,akkor igent mondasz.

-      Édesapám beszélni szeretnék Önnel. – bólintott, hogy figyel. – Sokat gondolkodtam ezen. Ismerem a saját érzéseimet. Nem érzek iránta különösebbet,ráadásul tudom, hogy semmiben sem egyezünk,ellentétes véleménnyel vagyunk a világ dolgairól. Apám is tudja, hogy szerelem nélkül egy házasság nem lehet boldog. Így hát arra kérném Édesapámat, hogy akadályozza meg ezt a házasságot,mert ez nem lesz boldog,és mindenki számára siralmas véget fog érni.

-      Ennyit szerettél volna? – kérdezte halkan.

-      Igen. Édesapám kérem, ne hagyja! – könyörögtem. A percek némán teltek. Tudom,ő sosem kapja fel a vizet,mindent lerendez magában. Most is ezt tette. Én meg vártam az ítéletet.

-      Léa Betranche. Remélem, a legszebb ruhádat veszed fel az eljegyzésetekre rendezett vacsorátokra. Ajánlom,hogy csodaszép legyél. Az esküvőt pedig mihamarabb megtartjuk. Elmehetsz.

Csendben hagytam el a szobát. Tehát ez Apám végső döntése. Hogy beletaszít abba,amit sosem fogok elfogadni. Gondolkoztam,hogy Anyámhoz fordulok,de tudtam,az Ő szava nem ér semmit se a házban.

A szobában a pillanat szülte döntést hoztam. Felvettem az egyik legszebb ruhám, és egy apró táskába a kedvenc tárgyaimat összepakoltam: egy babát,ami régóta velem volt, a három kedvenc nyakláncom, és Anyám zafír gyűrűjét,amit a 18.születésnapomra kaptam. Végül leültem az asztalomhoz és írni kezdtem.

Mikor befejeztem már sötét volt. Tudtam még van időm vacsoráig,ezért úgy éreztem,itt az idő. Magamra kaptam egy köpenyt,megfogtam táskám,és a cseléd- lépcsőn kiosontam a házból.

És elindultam a Bäcker-kastély felé.

Nem volt időm a tájat csodálni,csak rohantam a bricskából,amiből kiszálltam a kastély ajtajához. Kopogásomra – nagy megkönnyebbülésemre -Monsieur Fontini nyitott ajtót, és azonnal beterelt az előtérbe.

-      Jó estét, Madmoiselle Léa!

-      Jó estét, Monsieur Fontini. – mondtam zaklatottan. A csuklyámat még mindig nem vettem le.

-      Hívjon Paolonak. – és elmosolyodott.

-      Paolo, mi az a halálos ára annak, hogy a családjukhoz csatlakozhassam? – leheltem szinte némán.

-      Vámpírrá kell válnia. – felelte olyan nemes egyszerűséggel, hogy megdöbbentem. De elhatároztam, hogy új életet kezdek a szabadságomért és magamért, és ennek is ára volt. Hallottam a legendákat a vámpírokról,és éjszakai bagoly lévén kifejezetten kedveltem őket. Nem gondoltam,hogy léteznek,de elválik.

-      Vállalom. – és igyekeztem mosolyogni,de nem egészen ment.

-      Ne aggódjon,Madmoiselle. Jöjjön velem. A többiek már várják. – Azzal belém karolt és a fény felé vezetett,ami a folyosó végén volt.

Elismertem kissé féltem. Vagy inkább…meg voltam szeppenve. Mert tudatosult bennem tettem. A folyosó egy gyönyörű szobába torkollott,ami tele volt emberrel.  Levettem a csuklyám, hogy jobban körülnézhessek. Többeket felismertem – a szőke lányt és kísérőjét, Fridericet, a férfit, aki ránk rontott,amikor Chrissyvel voltam. De volt a szobában egy néger lány, akit rögtön felismertem, és meglepettségemben megszólaltam:

-      Blanche!