2014. szeptember 14., vasárnap

5. rész - Átváltozás

Sziasztok!
Tudom, hogy ezzel a résszel szerdán kellett volna jelentkeznem, de ennél zűrösebb hetem régen volt. A lényeg, hogy sajnálom a késést, azonban remélem a történet tetszeni fog :)
Ölel titeket:
Raquel



 -Blanche! - úgy tűnik ő is felimert. Megtorpant és kikerekedett szemmel nézett rám, gondolom, nem számított erre a fordulatra. 

Friderick csak kapkodta köztünk a szemét, mintha próbálná felmérni a reakcióinkat. Mivel én nem voltam hajlandó megszólalni, s olybá tűnt Léának sem akadt hirtelen több mondanivalója, inkább ő folytatta.

- Ezek szerint ismerik egymást. Nos, nagyszerű. Most itt is hagyjuk Önöket egy percre, de ígérem csakis egyre, utána Niccoló barátom visszatér Önökhöz, hogy elmagyarázzon pár dolgot.
Szavaihoz híven el is indult, Eve szorosan a nyomában haladt, míg a többiek őket követték. Nem tudtam nem észrevenni, hogy Ana milyen barátságtalanul méregeti az új jövevényt. Úgy tűnik neki is lesznek gondjai, ugyanúgy ahogy nekem.

Bátortalanul néztem rá, nem tudtam mit is mondhatnék neki. Amikor találkoztunk a LaCourte kastélyban rendkívül kedves volt, de az egy teljesen más szituáció volt. Akkor még felettem állt rangban, s bár tudtam, hogy nem kéne, de most is ezt éreztem. Pedig pont az lenne itt a lényeg, hogy egyenrangú vagyok vele, nem?

- Blanche, mégis hogy kerülsz ide? - kérdezett rá rögtön a lényegre. Mivel Anyám mindig azt mondta, ha egy hölgy kérdez valamit, akkor arra válaszolnom kell, azonnal nyitottam is a számat, hogy elmeséljem mi történt vele, amióta nem látott. 

Mikor befejeztem, ő csak megértően bólintott, majd ő is elkezdte elmesélni, mi történt ővele. Szerencsére nem kellett rákérdeznem, bár érdekelt, soha nem vettem volna magamnak a bátorságot, hogy ilyen merész legyek. Ez nem az én dolgom ugyebár.

Azonban mielőtt belekezdhetett volna az igazán izgalmas részbe Niccoló visszatért. Homlokát ráncolta, úgy tűnt, mintha nyomasztaná valami, de amint észrevette, hogy szemünk rátapadt, rögtön rendezte arcvonásait és mosolyt erőltetett magára.

- Mademoiselle Betranche, annyira örülök, hogy megismerhetem. Az én nevem Niccoló Machiavelli, Friderick elfelejtett bemutatni. Uram bocsá' bármily nagyszerű koponya, az illem soha nem volt az erőssége. Kérem jöjjenek, menjünk fel, Mademoiselle Aragónia felajánlotta számunkra saját szalonját, ott kényelmesebben tudunk beszélgetni.

Nem tudtam elképzelni, hogy Ana valóban saját akaratából adta volna oda a szobáját, de nem akartam Niccolóval vitatkozni. Én már valamennyire kiismertem magamat ebben a hatalmas házban, viszont Léának még minden új volt, így le-le maradozott, eltátotta a száját néhány festménynél. A második emeletre érve balra vettük az irányt, be kell vallanom, hogy ebben a szárnyban még én sem jártam, de azt tudom, hogy ez volt Anamaría saját kis birodalma. Amennyit sikerült kihámoznom ebből a nagyon bonyolult viszonyhálóból, Ana ugyanúgy, ahogy Eve királyi családból származott, így kikövetelt magának hozzá hasonló bánásmódot. Mivel Fiderick szerette volna elkerülni a konfliktusokat, inkább neki adta a ház ezen részét.

Niccoló kinyitotta előttünk az ajtót, majd úriember módjára előre engedett minket. Reflexszerűen megálltam, s magam elé engedtem Léát, de aztán el is pirultam, mert rá jöttem ez nem volt szükséges. Szoknom kell még ezt az új helyzetet.

A szobáról sütött, hogy Anaé, minden aranyberakásos és túldíszített volt, a szoba uralkodó színe pedig a vörös. Ebben a színben pompázott az a kanapé is, amin helyet foglaltunk Léával, Niccoló velünk szemben helyezkedett el. Sejtettem, hogy mi fog következni, hisz Cybele felkészített rá.
Mielőtt azonban belekezdett volna a mondanivalójába, elkezdett Léával csevegni. Tudtam, hogy nem szándékosan hagytak ki a beszélgetésből, nyugodtan beleszólhatnék, de valahogy mégsem éreztem illendőnek. Inkább gondolataimba merültem. Még mindig nem értettem, hogy Léa mégis mit keres itt, mi történhetett vele, hogy elhagyta kényelmes, úri életét s itt kötött ki. Hisz mindene megvolt, étele, itala, barátnője, aki bevezette a legfelsőbb körökbe, ráadásul elég szép is volt ahhoz, hogy egy igen magas rangú, esetleg még befolyásos férjet is fogjon magához. Ő mégis itt ül mellettem, készen arra, hogy fejest ugorjon az ismeretlenbe, hogy hátrahagyon mindenkit, akit valaha ismert és szeretett. 

- Na, de most beszéljünk arról, hogy mi vár Önökre - felkaptam a fejemet, úgy tűnt, végre elérkeztünk ahhoz a részhez, ami már engem is érintett - Van néhány alapvető dolog, amivel tisztában kell lenniük, mielőtt belevágnak ebbe. Azt szoktam mondani, hogy az átváltozás nem más, mint új életük első megmérettetése. Nem mondom azt, hogy könnyű procedúra, de megéri, legalábbis ha készen állnak rá. A részletektől megkímélem Önöket, majd az illetékesek elmondják, mikor szükségét érzik. Na már most. A szabályok. A vámpíroknak, ugyanúgy, mint az embereknek, vannak törvényeik. Persze, nem olyan kacifántosak és túlbonyolítottak. Azonban, ezeket mi mindig minden körülmények között betartjuk és betartatjuk. Abban az esetbe, ha valaki ezeket megszegné, arra halál vár. 

Egymásra pillantottunk. Ez azért elég kegyetlenül hangzott, legalábbis nekem. Ha megszegek egy törvényt rögtön meghalok? 

- Szóval, kezdjük az elején. Meg fogjuk tanítani Önöket arra, hogyan vadásszanak, valamint, hogy hogy tudják elkerülni azt, hogy lelepleződjenek az emberek előtt. A vámpírok legfontosabb törvénye tehát az, hogy soha nem tudhatják meg az emberek, hogy vámpírok léteznek. Ha egy humanoid mégis tudomást szerez erről, annak meg kell halnia, vagy át kell változni, szerintem az okok itt nyilvánvalóak. Mademoiselle Blanche, már a minap aggodalmát fejezte ki, amiatt, hogy esetleg bánthatja az embereket. Nos, hölgyem megnyugtathatom, ez nem fordulhat elő. A vámpírnyál olyan összetevőket tartalmaz, ami teljesen elkábítja őket abban a pillanatban, hogy a véráramukba kerül, így nem éreznek fájdalamat. A kezdeti időszakban mindig lesz maguk mellett valaki, aki elkíséri Önöket, hogy elkerüljük az esetleges halálos kimenetelű vadászatokat.

Ez azért kifejezetten megnyugtató volt. Nem tehettem róla, de egy megkönnyebbült sóhaj szalad ki a számon, ami nem kerülte el Niccoló figyelmét sem, aki egy kedves mosolyt küldött felém. Kirázott a hideg még a gondolatra is, hogy valakit bántsak.

- Fel kell készítenem Önöket, bizonyos testi változásokra - folytatta az oktatást - először is a legfontosabb: a vámpírlét feljavítja az érzékeiket. Jobban fognak látni, hallani, érezni, akár szagokra, akár tapíintásra gondolnak. Gyorsabbak lesznek, ezt a kezdeti időben nehéz lesz megszokni. Külsőre is megváltozhatnak, vörös szemek, valamivel szebb külső - bár Önök most is elbűvölőek. Nos, egyenlőre ennyit akartam elmondani Önöknek, most le kell menjünk az alagsorba, hogy Friderickék elvégezhessék a szertartást.

A szívem rögtön hevesebben kezdett el verni. Máris? Nem számítottam rá, hogy ilyan hamar megleszünk vele. Nem voltam felkészülve. Kezdtem pánikba esni, ahogy felálltam lábaim megremegtek, meg kellett fogódzkodnom az egyik kitüremkedő díszítésbe. Niccoló egy szempillantás alatt mögöttem termedt, erős kezével megfogta a karomat és segített megtartani az egyensúlyom. 

- Hagy segítsek Mademoiselle Blanche - mondta fennhangon, de meg mertem volna esküdni, hogy hallottam, ahogy a fülembe súgja "Nem lesz semmi baj".

Nem emlékszem, hogyan tettük meg az utat az lenti részre. Arra emlékszem csupán, hogy egy kicsiny és kopár szobában találtam magam, ahol Friderick, Paolo és Jason nézett rám aggodalmasan. Niccoló átadta a karomat Jasonnek, aki megfogta a kezemet. Ujjait az enyémek közé csúsztatta, és ez valami rejtélyes módon valóban megnyugtatott. 

- Nos, ez a nap is elérkezett - Friderick hangja erélyesen kúszott a gondolataimba, de alig voltam képes rá figyelni. Szó szerint rosszul éreztem magam, szerintem csak Jason keze miatt tudtam megállni a lábamon. Mikor Friderick azt mondta, hogy innom kell Jason véréből, szó szerint hányingert kaptam. 

A következő mondat, amit sikerült felfognom, az volt, hogy meg fogok halni. Ma. Itt. Pár perc múlva. Szemembe könnyek szöktek. Akarom én ezt? Azonban tudtam, ha most nemet mondok, akkor is meghalok. Nyugodj meg, Blanche - kántáltam magamban.

- Készen állsz? - nézett mélyen a szemembe Jason, mire nehézkesen kifújtam a levegőt.
- Egyáltalán nem - feleltem, mire elmosolyodott, majd kiugrottak hatalmas szemfogai. Elképedve néztem, ahogy csuklójához emeli őket, majd végig tartva velem a szemkontaktust, megsebezte magát. 

Nem gondolkoztam és főleg nem néztem arra a vörös lére, ami ömlött a kezéből. Egy másodpercre sem engedtem el tekintetemmel Jason fekete szembogarát, számat kinyitottam, mire ő odanyújtotta a sebet. Ajkaim a csuklója köré tettem, majd megszívtam a kis vágást.

Más íze volt, mint az emberi vérnek. Mikor megvágtam magam mindig megnyaltam a sebet, hogy ne fertőződjön el, de annak vasíze volt, amitől mindig is undorodtam. Ennek azonban... nem tudtam igazából mihez hasonlítani, furcsa volt, de egyáltalán nem gusztustalan. Nem tudtam meddig kell ezt csinálnom, addig nyeltem, amíg meg nem érzetem Jason ujjait a hajamban és érdes hangját a fülemben.

- Elég, drága.

Elszakadtam tőle, majd kikerekedett szemmel néztem rá. Ő átölelt, éreztem, ahogy két kezét a nyakam köré helyezi.


- Nem fog fájni - suttogta a fülembe, majd egy hirtelen éles fájdalom és elsötétült minden előttem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése