2014. augusztus 31., vasárnap

3. fejezet - Az ajánlat

Sziasztok!
Lassan elkezdenek bepörögni az események,remélem,elnyeri tetszésetek. Szívesen fogadok pipákat és visszajelzéseket! És nagyon örülök a 2.feliratkozónknak is. :)
Ölellek titeket:
Sparkling Angel



Újabb meghívó érkezett a LaCourte – kastélyból, méghozzá egy eljegyzési bálra invitáló. Chrissytől megtudtam, hogy a nővérének végre megkérték a kezét. Persze enyhén irónikusan hozzátette, hogy lassan ő fog előbb férjhez menni, és hogy biztos, hogy egy márki férje lesz. Erre a mondatra elkomorodtam. Le Fouillé márki szinte mindennap eltöltött egy órát, esetleg egy vacsorát nálunk, és Apám nagyon kedvelte. Én azonban nem. Beképzelt volt, öntelt és lenéző. Nem is értem miért kellhetek én neki. Bár, remélem nem. Viszont ő is hivatalos volt a bálra. Egy mély bordó, ám viszonylag egyszerű ruhát viseltem, a hajamat pedig csak egyszerűen begöndörítettem, nem akartam túlgondolni az estélyt. 

Balszerencsémre, a márkival már a bálterem előtt összefutottunk, és rögtön fel is kért két táncra. Ám úgy éreztem, hogy csak egyelőre. A márki nem igazán volt valami nagy táncos, persze ő ezt nyilván nem így látta, de nagyjából úgy mozgott,mint két fadarab. Ez pedig számomra így még kínosabb volt, mert én imádtam táncolni, mert ebben legalább jó vagyok, ha már az ég nem áldott meg jó énekhanggal. És ezt az egy pozitív tulajdonságomat szerettem kiélvezni, ám hála a márkinak, meg lettem ettől fosztva. Volt egy rossz érzésem a napokban, hogy lehet, hogy a márki komolyabban gondolja a dolgokat, de ezt szerettem volna elkerülni. A második tánc végén a márki hirtelen megfordult, morrantott valamit,majd elment. Mielőtt rájöhettem volna, hogy mi történt, a helyébe lépett valaki. És ez a valaki nem más volt, mint Paolo Fontini.

-      Jó estét, Madmoiselle Léa. – kezet csókolt. – Ha nem haragszik, elkértem az Úrtól Önt egy táncra.
-      Monsieur Fontini, ugyan miért haragudnék magára? Inkább csak hálás lehetek… - de inkább elharaptam  a mondat végét, mert nem akartam, hogy ez az ember is illetlennek gondoljon. Vagy csak egyszerűen bunkónak. Ő azonban felnevetett.
-      Ahogy elnéztem az úriember tánctudásait, nem csodálom, hogy hálát érez irányomban. Remélem lesz is rá oka. – majd finoman megfogott és visszavezetett a táncba.

Hogy ez a tánc mennyire különbözött a többitől! Egyszerűen elképesztő volt, milyen könnyedén vezetett Monsieur Fontini! Olyan volt mintha lebegtünk volna… Meg voltak adva a tánclépések, mégis mintha szabad lettem volna tánc közben. Végig mosolyogtam, élveztem, ahogy táncpartnerem is rám mosolyog.  Sőt láttam a körülöttünk lévők, na meg persze Chrissy meglepődött és féltékeny pillantását. Sajnos ez a tánc gyorsan eltelt és már láttam az irigységtől fuldokló márkit felénk közeledni. Jaj.

-      Köszönöm a táncot Madmoiselle Léa. Maga igazán jól táncol.
-      Maga sem maradhat el mögöttem Uram. Rég élveztem a táncot ennyire.
-      Ennek örülök. – ekkora ért hozzánk a márki. – Egyszerűen meseszép ma este Madmoiselle Léa, egy ilyen szépséggel öröm táncolni, sajnálattal adom vissza a márki kezébe Önt. – és azzal egy szempillantás alatt eltűnt a tömegben. Éreztem, ahogy elpirultam, és hogy ez a márki számára is nyilvánvaló. Gyorsan be is vezetett a táncparkettre.
-      Igazán csinos ma, Madmoiselle Betranche. – közölte már tánc közben, és várta ugyanazt a reakciót, mint percekkel ezelőtt. De arcomon csak a jólneveltség tükröződött.
-      Köszönöm, Monsieur Fouillé. Most balra! – súgtam neki a második mondatot.
-      Csak azt sajnálom, hogy a haját nem fogta fel valami visszafogott kontyba.
-      Ezek szerint, jobban szereti, ha egy úrinő kontyban viseli a haját?
-       Épp ellenkezőleg, Madmoiselle Betranche. Ám az Ön hajszíne annyira harsány és… hogy jobb lenne minél többet feltűzve hordania, és a figyelmet esetleg az arcára és a szép szemeire irányítania. – a döbbenettel meg sem tudtam szólalni.

 Harsány? Tudom kevés ember rendelkezik vörös hajjal, pláne Franciaországban, de ez genetika. És különben is, én szerettem. Mégis mi köze ehhez? Ha ő neki ez nem tetszik, nem kell velem táncolnia. Annyira felhúztam magam az önelégült fején és ezen a kijelentésén, hogy a tánc befejeztével illemet nem ismerve faképnél hagytam és elindultam a kertek felé.

Igyekeztem lehiggadni, de fel- alá sétáltam, és nem segített. Illetve, kezdtem rájönni, hogy nincs jó idő. Még mindig. Amikor úgy döntöttem visszafordulok, valaki tartott felém. Először megijedtem, hogy  a márki az, de aztán megláttam, hogy Monsieur Bäcker közelít felém. Hirtelen úgy tűnt, mintha megvillant volna a szeme.

-      Madmoiselle Betranche, lenne kedve egyet sétálni velem? – kérdezte, amikor odaért hozzám.
-      Ó, Monsieur Bäcker, épp most készültem bemenni, mert elég hideg van. De… ha esetleg megvárja, bemegyek egy kabátért.
-      Ezen segíthetünk Madmoiselle, felajánlanám a saját kabátomat. – azzal már fogta és vette is le magáról, én meg haboztam, hogy elfogadjam, de volt valami a tekintetében, ami miatt végül elfogadtam.
-      Nagyon szépen köszönöm. Monsieur nem fog fázni?
-      Nem, én nem vagyok az a típus. – mosolyodott, majd belém karolt és elindultunk az egyik ösvényen. A mosolya olyan fura volt… olyan hideg. Egy ideig csendben sétálgattunk. Végül ő törte meg a csendet.
-      Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem, barátom, Monsieur Fontini miatt. Ha jól láttam, Le Fouillé márkit igencsak felzaklatta az eset.
-      Ezért nem kell bocsánatot kérnie,Uram. A márki pedig… - Léa, gondolkodj,nem mondhatsz ki mindent, amit szeretnél! - … nos a márkinak is megvan a maga véleménye. – fejeztem be kicsi gondolkodás után. Láttam az arcán, hogy megleptem. Remélem túléli, hogy nem vagyok egy született grófkisasszony. Hisz nem is.
-      Pedig azt hittem, elég fontos Önnek a márki véleménye, ha már azt rebesgetik, hogy jegyben járnak. – elsápadtam. Tessék?! Én és a márki? Nem ez egyszerűen képtelenség, Apám nélkülem biztosan nem döntene! – Elnézést, ha valami rosszat mondtam, esetleg ez még titkos.
-      Nem, nem… illetve, de, rosszat mondott, ugyanis én erről nem tudok semmit Monsieur. És ha tudnék is, vagy lett volna ilyen megkeresés a márki részéről, én nemet mondtam volna. Meg akarja kérni a kezem, de úgy, hogy közben a hajam színe meg közönséges… - az utolsó mondatot már csak az orrom alatt morogtam, de láttam, hogy beszélgetőpartnerem elmosolyodik. – Elnézést, Uram. Csak én nem az a típus leszek, aki szerelem nélkül férjhez megy, az sem biztos, hogy valaha férjhez fogok. Egyelőre utazni akarok, bejárni a világot, látni északot, a sarki fényt, feljutni Párizsba, Londonba… Mégis úgy érzem ezek csak álmok maradnak, maradok Lyonban, hozzámenve legjobb esetben a márkihoz, rosszabb esetben egy másik tehetősebb polgárhoz. És az összes kalandvágyam és szenvedélyem abban merülne ki, hogy adományozok. Bocsánat, nyilván untatom ezzel Monsieur Bäcker, meg gondolom nem ezért akart velem sétálni, hogy a panaszkodásomat hallja, azért mert eljegyeztek.
-      Ne aggódjon, Madmoiselle Betranche, az előbb elhangzottak csak megerősítettek abban, ami miatt beszélni szeretnék Önnel. – látta milyen meglepett fejet vágok,és szája széle apró mosolyra húzódott. – Kérem, hagyj magyarázzam el. Elég régóta figyelem Önt, sokat hallani magáról még származása ellenére is, hiszen kiváló apja miatt Ön is elismerésnek örvend, és nem hálátlanul. Az elmúlt időszakban volt szerencsém megismerni Önt, és ez teljes mértékben beigazolódott. Ön nyílt, érdeklődő, kalandvágyó, de nem hiányzik Önből az intelligencia, az illem, ezeken felül láthatóan jószívű, kedves és gyönyörű. Olyan, akit keresek. Madmoiselle Betranche, lenne egy ajánlatom az Ön számára.

-      Mégis milyen ajánlatra gondol? – atyaég, ugye nem leszek ma kétszeresen eljegyezve? Nem az nem lehet, ő már nős. Vagy bigámista? Na, abban nem vagyok benne.
-      Mit felelne arra, ha megvalósíthatná a vágyait, ha utazhatna, bejárhatná a világot, kalandokban lehetne része, és tanulhatna?
-      Hogy ez csak egy szép álom, mert ez számomra nem lehetséges. – mire felnevetet.
-      Pedig nem, ez nagyon is elérhető Önnek.
-      És mi lenne ennek az ára?
-      Egyrészt csatlakoznia kéne családunkhoz, mint egy új családtag. A többieknek – köztük Monsieur Fontininek is – már volt szerencséjük Önt látásból ismerni és el vannak ragadtatva.
-      A családba csatlakozás alatt a beházasodást érti, Monsieur?
-      Nem, családunkhoz csatlakozáshoz másra van szükség. Ezt azonban nem mondhatom el addig,amíg nem döntötte el, hogy csatlakozik-e. A csatlakozás végleges, ha meggondolja magát az utsó pillanatban, akkor az végzetes lesz az Ön számára Madmoiselle, ezt pedig nem szeretném. Nem kell most azonnal döntenie. Gondolja át nyugodtan, és ha eldöntötte, keresse fel rezidenciánkat. – észre sem vettem, hogy visszaterelt a kastélyhoz.
-      Uram…
-      Szólítson Fridericnek – vágott közbe.
-      Rendben. Szóval Frideric,  – szólaltam meg óvatosan. Kavarogtak bennem a gondolatok. – a végzetes alatt… arra gondolt, hogy többé nem… nem térhetnék haza?

-      Nos ez mindkét esetben fennáll, ám ha elfogadja az ajánlatot, akkor valódi élete lehet, és később a szüleit is viszontláthatja. – olyan hangsúly volt az élet szón, hogy nem lehetett nem meghallani. – Jó gondolkodást Madmoiselle. Remélem, nem csalódom Önben. – azzal eltűnt a sötétbe.  Én meg zavaromban, annyira ki voltam borulva ettől az estétől, hogy rosszul létre hivatkozva hazamentem.

2014. augusztus 27., szerda

3.rész - Bäckerék

Sziasztok!
Raquel most jól megérmdemelt szabadságát tölti, de ne aggódjatok, nem hagyott titeket olvasnivaló nélkül. :) Köszönjük, hogy már két feliratkozónk van, várjuk a többieket is szeretettel! Illetve szívesenfogadunk visszajelzéseket,akár megjegyzések, akár pipa formájában is!
Szép napot nektek!
Raquel&Sparkling Angel (avagy a megbízott küldönc ;) )



Csak belebámultam az előttem álló erős férfi arcába. Ajánlat?! Miféle ajánlata lehet nekem, ennek az embernek? Hisz, miatta ment tönkre az életem, ő volt az, aki miatt elvesztettem az állásom, sőt ha Friderick Bäcker nem akadályozza meg benne valószínű az életemet is elveszi.

Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy olyan jéghideg nyugalommal állt előttem, ami szinte észveszejtő volt. Ruhája drága anyagból készült, egyénre szabott, egy porszem sem volt rajta. Alakja, magas, izmos, arcvonásai tökéletesek. Ha más körülmények között találkoztunk volna, azt mondtam volna, hogy vonzó, de előttem már kivillantotta igazi arcát: egy lelkiismeretlen, durva és agresszív ember volt.

- Azonnal engedjen el! - követeltem, mintha bármi értelme is lenne a szavaimnak. Arcán mintha csalódottság suhant volna át, de hamar rendezte arcvonásait, ismét felvéve jéghideg álarcát. Én teljesen elvesztettem a kontrollt magam felett, idegesen kezdtem fel-alá járkálni.
- Sajnos ezt nem tehetem - felelte, de szavaiba egy csepp érzelem nem volt, azt pedig kizártnak tartottam, hogy ez az arrogáns férfi valaha valamit is szívből sajnált volna. Feltételezésem szerint számára teljesen idegen fogalom volt ez a szó - Azért küldtek, hogy elmagyarázzam magának a helyzetét.
- A helyzetemet? - ismételtem lassan a szavait - küldték? Mégis...mégis ki küldte magát, mi ez az egész? - hangom a kérdés végére egy oktávval feljebb szaladt.
- Monseiur Bäcker küldött - felelte, úgy tűnt jobbnak látja, ha a kérdéseimre válaszol.
- Mégis mit akarna ő tőlem?
- Felelősnek érzi magát az Ön... - megállt mintha keresnie kellett volna a szavakat - helyzete miatt.
- Amiatt egy valaki felelős, és az maga - vetettem oda. Őszintén, fogalmam sem volt honnan szedtem a bátorságot, hogy ilyen gorombán beszéljek egy olyan úrral, mint ő, de nem is érdekelt. Nekem már nem volt veszíteni valóm. Azonban látszólag beszélgetőpartneremet dühítette előbbi mondatom, de nem válaszolt.
- Rendben, Monseiur Bäckerrel beszélek - törtem meg végül a csöndet.
- Neki más dolga van - ismét tárgyilagos hangnemet vett fel, bár egyre kevésbé értettem, hogy hova vezet ez a beszélgetés - engem küldött maga helyett, hogy elmagyarázzam Önnek, hogy mik is a lehetőségei.

Felvontam a szemöldökömet. Átláttam, hogy ebből a helyzetből csak úgy kerülhetek ki sértetlenül - már ha ez egyáltalán lehetséges, hogyha együtt működöm. Bár jelenleg egyetlen egy sejtem sem kívánta, hogy ezzel az emberrel egy légtérben legyen. Azonban volt más választásom?

- Tehát, amit Monseiur Bäcker kínál, az egy új élet - ezeket a szavakat úgy ejtette ki, mintha mi sem lenne természetesebb - Egy teljesen más, mint amit eddig megszokott. Itt nem csak a vagyoni különbséget értem, bár az is jelentős. Arról beszélek, hogy a családunk része lenne, nem pedig szolga. Ugyanúgy élne, mint mi, egyenrangúak lennénk.

Ez felkeltette az érdeklődésemet. Még mindig nem értettem mire akar pontosan kilyukadni, de amit mondott kecsegtető volt. Ő volt az élő példa arra, hogy lehetséges, hisz ő is fekete volt, akár csak én, mégis köztiszteletben állt, mindenki elfogadta a rangját és helyzetét. Valóban lehetséges lenne, hogy én is ilyen életet éljek?

- Mi lenne ennek az ára? - kérdeztem, hisz apám már kiskoromban megtanította nekem, hogy mindennek megvan a maga következménye. Nyilvánvalóan nem jószívűségből ajánlotta fel mindezt nekem.
- Figyelmeztetnem kell, hogy most van az utolsó lehetősége arra, hogy elmenjen. Most szabadon távozhat, ha akar, de ha a kérdésére választ adok, akkor már soha nem léphet ki ezek közül a falak közül.

Ezen elgondolkoztam. Most elmehetek, elenged. Erre vártam egész eddig nem? El akartam hagyni ezt a cellát, de amit az előbb kínált, az több volt, mint kecsegtető. Ha most tényleg elmegyek, akkor vissza kell térnem az utcára, továbbra sem lesz munkám, nagy valószínűséggel meghalok vagy az éhség, vagy a hideg következtében. Viszont, ha elfogadom az ajánlatát, akkor feljebb léphetek a ranglétrán, nem is egy, hanem legalább négy lépcsőfokot, gazdag és lehetőséggel teli lennék. Kezdtem úgy érezni, hogy ez bármit megér.

- Maradok - jelentettem ki, mire egy kissé megrándult a szája széle, mintha egy vigyort próbálna visszafojtani.
- Rendben van - bólintott - Nos, ahhoz, hogy a családunk része legyél, át kell változnod.
Értetlenül meredtem rá. Ezt meg mégis hogyan érti?
- Átváltozni? - kérdeztem vissza, mikor láttam, hogy nem érzi szükségét, hogy bővebben kifejtse ezt a furcsa kijelentését.
- Igen. Emberből vámpírrá kell válnod.

Az első reakcióm a nevetés volt. Biztos csak viccelt, nem gondolhatja komolyan. Nem vagyok már kisgyerek, nem hiszek a dajkamesékben, vámpírok pedig nem léteznek. Azonban amikor láttam, hogy teljesen komoly maradt, már félni kezdtem. Tényleg azt hiszi, hogy amit mondott az igaz, tehát nyilván valami elmebajossal van dolgom.

- Maga nem normális. Vámpírok nem léteznek - nyögtem, miközben hátrafelé lépkedtem, hogy a lehető legnagyobbra nyújtsam kettőnk között a távolságot.
- Dehogynem léteznek - hangja még csak meg sem remegett! Ez az ember teljesen őrült! - Én is az vagyok.
- Hogy maga? Maga nem vámpír, hanem egyszerűen őrült. kiabáltam, miközben szememmel próbáltam felmérni a menekülési lehetőségeket.
- Ha lenyugszol egy picit, akkor be is bizonyítom - mikor belátta, hogy a lenyugtatásomra tett kérése süket fülekre talált, vállat vont, majd kivillantotta tökéletes fogsorát. Azonban szemfogai nem voltak átlagosak: megnyúlt, hosszú vámpírfogak voltak.

Azt hittem hirtelen, hogy elájulok. Mindenfajta kapaszkodó hiányában a földre ültem és vártam, hogy ez a szörnyűséges lény, ez a szörnyeteg elevenen felfaljon. Ehelyett becsukta a száját, majd mikor újra elkezdett beszélni, már ismét teljesen normális volt a fogsora.

- Tudom, most ez villámcsapásként ért, de nem kell tőlem félned - bár nem voltam vicces kedvemben erre mégis felkuncogtam. Nem kell tőle félnem? Hisz az előbb bizonyította be nekem, hogy ő emberekkel táplálkozik! Kitől kéne jobban tartanom, mint tőle?
- Monseiur Bäcker... Ő is...?
- Igen, ahogy a családunk többi tagja is.
- Hányan vagytok?
- Tízen. Illetve tizenegyen, de van egy tag, aki csak néha van velünk, elég magányos fajta.

Próbáltam megemészteni a rám zúduló információkat. Azt már beláttam, hogy nem akar megenni, ha ez lett volna a célja, akkor már rég halott lennék. Másrészt felsejlett előttem, hogy annak az egésznek, amit nekem itt előadott az a lényege, hogy én is legyek vámpír. Elborzadtam az ötlettől.

- Ti embereket öltök? - tettem fel azt a kérdést, ami a legjobban izgatott. Ettől függött, hogy hogyan állok hozzá az egészhez. Az biztos, hogy belőlem nem csinálnak gyilkost!
- Nem, csak táplálkozunk belőlük. Ha végeztünk, egyszerűen kitöröljük a memóriájukat, majd tovább állunk, az áldozat pedig nem emlékszik semmire.
- Áldozat - visszhangoztam. Hogyan élhetnék olyan életet, ahol csupán áldozatnak kell tekintenem az embereket. Ez egyszerűen nem normális.
- Tudom, ez most így rengeteg információ egyszerre, de hidd el, egy idő után minden, ami most kétséget jelent, csupán apróságnak fog tűnni. Minden eltörpül az örök ifjúság, az örök élet és a luxus mellett.

Kérdőn néztem rá. Valóban mindez megéri? Ismét végiggondoltam, hogy mit is veszíthetek, majd a végén bólintottam. Akartam ezt. Miért ne bíznék abban, amit mondd, hogy mindez, amit most érzek, elmúlik.

- Rendben, akkor bemutatlak a többieknek - nyújtotta a kezét, ami még furcsa volt elfogadnom.
- Még a tiedet sem tudom - válaszoltam, mikor kezem az övéhez ért. Furcsa érzés volt, nem volt hideg, mint ahogy vártam, olyan volt, mint egy átlagos emberé. Úgy vezetett, mint ahogy a hölgyeket szokás, de én ehhez nem voltam hozzászokva, azonban egyáltalán nem volt rossz változás.
- Jason Washington vagyok, szolgálatára - hajolt meg előttem hivatalosan, ami azok után, hogy megtámadott, majd amit most előadott kifejezetten szórakoztató volt.
- Blanche Babineaux - pukedliztem, mire ő nevetett. Kacsintott, amit nem igazán tudtam mire vélni, majd ismét karon ragadott és elindult velem felfele egy keskeny csigalépcsőn.

Nem mentünk túl sokat, mikor egy tágas, rendkívül díszes előszobába értünk. Szájtátva néztem a festményeket, az arany kereteket, a fényűző gazdagságot.

- Hát igen, ezt a helyiséget Ana rendezte be. Látszik is rajta - Monseiur Washington mintha inkább magához beszélt volna, hiszem számomra szavai értelmetlenek voltak.

Az előszobától balra egy kétszárnyú ajtó nyílt, arra vettük az irányt. Mikor beléptem egy rendkívül ízlésesen berendezett szalont láttam, sokkal több emberrel, mint arra számítottam. Monseiur Bäckert felismertem, ő az ablak mellett állt, szemöldökét összehúzta, mintha gondolkodna valamin. Mellette egy rendkívül feszes tartású nő állt, kinek arca szinte gőgbe merevedett. Hosszú, sötét haja kontyba volt kötve, éles hideg szemével barátságtalanul méregetett. Az egyik kanapéról egy apró, szőke hajú lány ugrott fel, mosolyogva jött felém és átölelt. Jelen volt még, egy sötétebb bőrű, fekete hajú hölgy is, aki csupán végigmért, majd visszatért olvasnivalójához, valamint két férfi, egy középkorú, nagyon komoly benyomást keltő és egy fiatalabb, komor.

- Nincs itt mindenki - jegyezte meg kísérőm, mire Monseiur Bäcker felkapta a fejét.
- Nincs. Én Niccoló Macchiaveli vagyok. Monseiur Bäckert, ha jól tudom, már ismeri. A mellette álló úriember, Cesare Fellini - mutatott a komor felé -  Hölgyek pedig, Madame Eve Bäcker - a gőgös elfordította tőlem a fejét, Mademoiselle Anamaría Aragónia - a könyvet olvasó intett kezével - valamint klánunk legfiatalabb tagja Cybele Kivi - a szőke hajú mosolygott rám.
- Jaj, annyira örülök, hogy megismerhetlek - csapta össze kezeit. Legalább ő örül nekem.
- Nagyon örvendek - feleltem félénken. Jaj, miért nem vagyok ebben jártasabb? - Én Blanche Babineaux vagyok.
- Egy cseléd - Madame Bäcker hangja kegyetlenül hangzott - és ti őt akarjátok megtenni a klán új tagjává! Miért is? Jason edd meg és legyünk túl ezen a drámán.
- Eve - Monseiur Bäcker határozott hangon szólt rá - Felelősséggel tartozunk érte!
- Ugyan badarság - vágta rá - Ez csak egy ember! Egy emberért sem tartozunk felelősséggel. Biztos vagyok benne, hogy találsz egy sokkal megfélőbb jelöltet is, mint ez a lány.
- Van benne valami megkapó - jegyezte meg a sarokban álldogáló, akit ha nem csal az emlékezetem Cesarénak hívtak - Valami érdekes. Az biztos, hogy nem lenne hétköznapi jelölt.
- Persze, te a köznépmániáddal nyilván mellé állsz - torkollotta le Madame Bäcker.
- Te mit mondasz, barátom? - fordult Monseiur Bäcker Machiavelli felé.
- Nem foglalnék állást a témában - felelte, de elég volt egy éles pillantás, hogy meggondolja magát - Szerintem próbáljuk ki a lányt, és ha terhünkre van, még mindig elpusztíthatjuk.
- Nekem tetszik - csukta be a könyvet a fekete hajú lány.
- Ez lesz hát - bólintott Friderick Bäcker - Cybele kísért fel vendégünket és biztosítsd, hogy mindene meglegyen.
Eve Bäcker gyilkos tekintetétől kísérve elhagytam hát a termet a kedves szőke vámpírlány oldalán.

Mégis mibe keverted magad, Blanche?

2014. augusztus 24., vasárnap

2.fejezet - Monsieur Sárm

Sziasztok
Íme én is megérkeztem a következő részhez, remélem, már az előző is tetszett. Szívesen várom a pipákat és a visszajelzéseket! :)
Puszillak titeket:
Sparkling Angel

*Léa szemszöge*


A bál utáni hét eseménytelenül telt. Természetesen bál volt, de nem érhetett a LaCourte – bál nyomába. Monsieur Bäckert csak egyszer láttuk azóta, de ő nem vett észre. Szerintem már el is felejtette a múltkorit. Volt azonban valaki,aki nem felejtett, és ez nem más volt, mint Le Foullié márki. Már a bál másnapján felkeresett,pedig nem is mondtam el neki,merre lakom. Minden bálon felkért táncolni, 2 naponta meglátogatott. Szóval udvarolt. Ugyan hízelgett udvarlása – és, hogy remek gunyoros mosolyokat vághattam Chloénak,aki megpukkadt a sárga irigységtől -, mégsem tudtam viszonozni. Ahogy egyre jobban megismertem, feltűnt,mennyire gőgös, fennhéjázó,divathajcsár és, hogy mennyire buta. Két értelmes mondatot nem lehetett vele beszélni. Viszont Édesapámék imádták, egy gazdag vőt láttak benne,így történhetett meg, hogy négyesben – Chloé, a férje,a márki és én – egy kedd estét a színházban töltöttünk. Egy igazi kedvencemet adták: Shakespeare Szentivánéji álmát.

Amikor elhelyezkedtünk a páholyban – Chloénak le kellett mondania az első sorról, hiszen a márkinak járt ez,én meg vele jöttem, elfogott a kuncogás. Jó szokásomhoz híven megcsodáltam a gyönyörű színházunkat,ami ugyan fel sem ért Párizshoz, de számomra otthonosabb volt. És akkor vettem észre, hogy az egyik szemközti páholyban megjelent Monsieur Bäcker. De nem egyedül volt, még hárman kísérték. Az egyik egy aprócska, nagyon fehér bőrű,szőke lány volt, aki innen nézve nyilván a férjével jött. Illetve még egy úriember volt velük, de ez nem ugyanaz volt, aki a múltkor olyan udvariatlan volt. Nem, ez a férfi más volt. Nagyon sármos, megakadt rajta a szemem. Aztán észrevettem, hogy Monsieur Bäcker figyel engem,majd amikor meglátta, hogy észrevettem,biccentett egyet. Közben elkezdődött a darab.

A szünetben Chloé és a vőlegénye átlátogatott a szemközti páholyba, jó barátaik voltak ott, én meg kettesben maradtam a márkival. Reméltem, hogy csöndben eltölthetjük ezt a 10 percet, de sajnos tévednem kellett…

-      Léa, nem gondolja, hogy meggondolatlanság volt ma ide eljönni?
-      Mire gondol Monsieur Foullié? – kérdeztem vissza érdeklődve.
-      Hogy fölösleges egy ilyen otromba és buta darabot megnézni egy színházban. Bármilyen borgőzös kocsmában szem – és fültanúja lehet az ember ilyesminek.
-      Valóban így gondolja? – érdeklődésem merő döbbenetbe csapott át. -  Maga szerint ez csak egy buta darab? Akkor mégis miért maradt fenn az elmúlt évszázadokban,miért töretlen a sikere, miért akarnak a legjobb színészek Puck szerepébe bújni? Ha maga szerint ez csak egy ostoba színdarab, akkor jobb lenne… - de elharaptam a mondatom végét. Éreztem, hogy túl messzire mentem el, és ezt beszélgetőpartnerem arca csak megerősítette.  De mielőtt bármi robbanhatott volna, belépett a páholyunkba Frideric Bäcker és a sármos kísérője. Ez a férfi még lélegzetállítóbb mint azt először hittem.
-      Zavarunk, Madmoiselle Betranche?
-      Ó, dehogyis Monsineaur Bäcker, jó estét. Engedje meg, hogy bemutassam Le Fouillé márkit. – és finoman megböktem a márkit,aki még mindig nem tért magához a stílusomtól, de a bökésemet a sármos pasi észrevette, és ezen elmosolyodott. – Márki uram, az úr itt Frideric Bäcker.
-      Én is bemutatnám a jó barátomat, Paolo Fontinit, Madmoiselle.
-      Igazán örvendek. – puklendiztem.
-      Enyém a megtiszteltetés. – csókolt kezet nekem,de úgy hogy beleborzongtam. – Jól,hallottam, Ön kedveli Shakespeare-t?
-      Igen, a Rómeón és Júlián kívül mindet. – az csak később esett le, hogy ezek szerint hallották a márkival történt beszélgetéseket. – De, kétségkívül ez a kedvenc darabom tőle.
-      Valóban, és talán ez az egyik legmulatságosabb műve. Mit nem adnék érte, ha egyszer eljátszhatnám Puck szerepét!
-      Tényleg? – és már kacagtam, bár a márki láthatóan rosszallását fejezte ki, hogy más férfival társalgok. De, kit érdekel. – Monsieur, maga az alkata miatt valószínűleg sosem lehet Puck, hiszen mindenki majd a daliás herceg szerepét osztja majd Önre.
-      Csakugyan így gondolja? Ez igazán meglepne. – de láttam rajta, hogy egyáltalán nem lepte meg, sőt kifejezetten legyezgette a húságát. – És járt már valaha Athénban Madmoiselle?
-      Nem sajnos még nem volt hozzá szerencsém, sőt Lyont is csak pár alkalommal hagyhattam el. Pedig milyen szívesen beutaznám a világot! Azt sem bánnám, ha egyedül, csak láthassam, hogy milyen az élet máshol! – sóhajtottam egy hatalmasat. Miért kell a mai világban a nőknek ripsz-ropsz férjhez kell menniük, és jobb esetben bele is szeretnek az illetőbe. Na, erre én így nem vágyom, inkább megyek a saját fejem után…
-      Örültem a szerencsének Madmoiselle Léa! – robbantott ki a gondolataimból Monsieur Fontini, és újra kezet csókolt, majd elhagyták Monsieur Bäckerrel a páholyt. igen különösek voltak.
-      Micsoda illetlen ez a férfi! Egy hölgyet a keresztnevén szólítani! – morgott magában a márki.
-      Miért baj az? Sokkal személyesebb és kedvesebb, ha valakit a keresztnevén szólítanak. Pláne, ha az illetőnek esetleg kiejthetetlen, nem illő, vagy olyan vezetékneve van, amit az illető utál. – feleltem és a márki döbbenetében meg sem tudott szólalni. Még szerencse hogy folytatódott a darab. Ám még a lámpák eloltásánál feltűnt Monsieur Fontini, és rám mosolygott. Én meg vissza.

A darab számomra bámulatos volt, azt hiszem, még vagy százszor meg tudnám nézni újra és újra. Egyszerűen boldog voltam tőle,hogy láthattam. Még az sem ejtett rajta csorbát, hogy hazafele menet Le Fouillé csak panaszkodott a darabról, a színészekről, és Bäcker-ről. Egyszerűen nem figyeltem rá,ami tudom elég nagy illetlenség. És attól csak még jobb kedvem lett,amikor végre kiszállhattam a hintóból, és beérhettem a házba, ahol már Apám várt rám.

-      Milyen estéd volt? – kérdezte kedvesen.
-      Jó, Apám, a darab egyszerűen fantasztikus volt.
-      Ennek örülök. És a társaság?
-      Chloé nem nagyon örült,hogy hátrébb kellett ülnie,mint nekem, de, képzeld, Monsieur Bäcker átjött, hogy köszönjön nekem.
-      Ó, ez igazán úriemberhez méltó.
-      Mert az is, Édesapám.
-      Igen-igen, de az ilyen előkelő urak nem szoktak ennyire leereszkedni. – mondta, enyhe büszkeséggel a hangjában. – Valakiről nem meséltél, Léa.
-      Kire gondolsz Édesapám?
-      Le Fouillé márkira. Szimpatikus fiatalember? Kedveled?
-      Biztos sok ember számára szimpatikus fiatalember,ha másért nem,a vagyona miatt, de őszintén szólva engem nem ezekkel lehet megfogni.
-      Remélem nem bánod akkor, hogy holnap estére meghívtam hozzánk.


-      Remek. – de ezt egyáltalán nem örvendve mondtam. – Jó éjszakát!

2014. augusztus 20., szerda

2. rész - Az ajánlat

Sziasztok!
Itt vagyok a második részemmel, köszönjük szépen a feliratkozást :) Visszajelzéseket, még mindig szívesen fogadunk :)
Ölel titeket:
Raquel



Nem jött álom a szememre, folyamatosan a holnapon járt az eszem. Madame LaCourte nem mondott semmi biztosat arról, hogy mi lesz a büntetésem, csak annyit, hogy ne higgyem azt, hogy megúszom következmények nélkül. Ez azonban elég tág fogalom volt, így rettegésben telt az éjszakám.

Hallottam, hogy a szomszédban egy kisfiút azért vertek véresre, mert véletlenül eltört egy tojást.  Én azonban csak felvittem a repülő sót a kisasszonynak. A másik eset pedig. Nos, az abszolút nem az én hibám volt, sőt inkább én voltam az áldozat. Persze, ezt csak akkor tudnám bebizonyítani, ha végighallgatnák a mondandómat, de erre esélyem sem volt. Soha nem hallgatták meg, amit mondani akartam. Ez már csak így volt – mindig az volt az igazság amit a nemesek állítottak, a szegény embernek soha nem lehetett szavuk ellenük.

Mi fog történni, ha elbocsátanak? Hova megyek? Hiszen ebben az esetben még ajánlólevet sem remélhetek, akkor pedig hol találok másik állást? Ez a ház jelentette az otthonomat, itt születtem és itt nőttem fel. Apám egy kongói bevándorló volt, akit Monseiur LaCourte kertészként alkalmazott, anyám pedig itt szolgált szobalányként. Rajtam már kicsi koromban is látszott, hogy nem lennék jó olyan feladatokra, mint a fűző bekötése, a ruhák megvarrása, ezért Madam LaCourte a ház körüli teendőkhöz küldött, amiben sokkal jobban megálltam a helyem. Ezeket jól el tudtam látni, a többiekkel jól kijöttem, nem lehet mondani, hogy púp voltam a háztartás hátán. Viszont semmi mást nem ismertem csak ezt a házat, a kinti világ ismeretlen volt és ijesztő.

Azonban sok lehetőséget is tartogat – mondta egy halk hang a fejemben. Hisz mindig is arról álmodoztam, hogy utazok, felfedezem a világot. Most itt volt a lehetőség, ha sikerülne egy hajón valami állást szerezni.

A Szakácsné szokásos ébresztésére riadtam fel. Bármennyire is meglepő, de sokkal nyugodtabb voltam, mint este. Már nem féltem, csupán izgultam a Madame esetleges reakciója miatt. Már volt tervem. Mint minden reggel, most is begyúrtam és megdagasztottam a kenyeret, behoztam a tojásokat, megetettem a nyulakat. A délelőtt végén szóltak, hogy a Madame hívat. Gyorsan megmostam az arcomat, kisimítottam a szoknyámat, majd a kisszalonba indultam. Ismét megcsodáltam a gyönyörű vörös tapétákat, ez volt a kedvenc helyiségem az épületben. A Madame egy hatalmas karosszékben ült, háta egyenes, fejét felszegte csak, mint egy igazi dáma. Kiskoromban én is mindig így ettem meg a vacsorámat, anyám pedig jókat kacagott rajtam. Most leszegtem a fejemet, a perzsa szőnyeg mintáit nézegettem, nem volt kedvem a Madame szigorú arckifejezését tanulmányozni.

- Blanche, nagyot csalódtam benned tegnap – kezdett bele szomorúan – Nem hittem volna, hogy ilyen felelőtlen és merész vagy. Kétszer is olyan helyen találtunk, ahol semmi keresnivalód nem volt. Közel állsz hozzám, édesanyád a haláláig az én szobalányom volt, láttam, ahogy felnősz, de… Te sosem voltál olyan dolgos és pontos, mint egy a te helyzetedben állónak kéne lennie. Beszéltem Monseiur LaCourte-al és arra jutottunk, hogy az lenne a legjobb számodra is, ha máshol vállalnál állást. Természetesen segítünk neked elhelyezkedni, addig itt maradsz nálunk. Ne tekintsd ezt büntetésnek, inkább egy leckének, reméljük a javadra válik.

Csendesen hallgattam, amíg be nem fejezte mondandóját, majd a végén fejet hajtottam, majd az engedélye nélkül kimentem a szobából. Ha már nem a munkaadóm, akkor már nem is parancsolgathat nekem, nem igaz? Egyenesen a számomra kijelölt szobába mentem, amelyet egy másik cseléddel osztottam meg. Nem volt sok személyes holmim, csupán pár emléktárgy a szüleimtől, valamint a három váltás ruhám. Ez mind befért egy táskába, nem kellett sokat cipekedni. Úgy döntöttem nem fogadom el a kegyelem kenyeret, amit Madame LaCourte adott, hanem rögtön elhagyom a házat. Ahogy kiértem a legtöbb lány már értesült a történtekről – gondolom hallgatóztak – amikor pedig meglátták a kezemben a bőröndöt sírni kezdtek. Őszintén, nekem is elkezdett kaparni a torkom, de végül visszanyeltem könnyeimet, mindenkit megöleltem és elindultam az ajtó felé. Mielőtt kiléptem volna, a Szakácsné a hátamra terítette a bundáját, amit mindig is irigyeltem tőle, majd a fejemre nyomott egy csókot és megsimogatta az arcomat. Hálásan mosolyogtam rá, majd kiléptem a nagybetűs életbe.

--

A következő pár nap a céltalan bolyongásról szólt. Lementem a kikötőbe, hogy ott találjak valami munkát, de mint kiderült nem vagyok alkalmas hajón való szolgálatra. Nem értek semmit a halakhoz, sem a hajózáshoz, a gazdag úricsaládnál szerzett ismereteim pedig feleslegesnek bizonyúltak. Kezdtem teljesen elkeseredni, többször is gondolkoztam azon, hogy visszamegyek a LaCourte házba munláért könyörögni, de az önbecsülésem mindig legyőzött. Lehet, hogy csak egy szökött rabszolga lánya voltam, de bennem is volt tartás.

Sokat segített az, hogy apámra gondoltam. Arra, hogy mit élhetett át Kongóban, ahol egy tál kását adtak neki az egész napos munka után. Hogy min mehetett át, mikor megszökött és étlen-szomjan kellett eljutnia az óceánhoz. Mennyi kitartás kellett hogy legyen benne, amíg munkát talált. Ha neki sikerült nekem is fog.

A fagyhaláltól a Szakácsné bundája mentett meg, az éhhaláltól pedig azaz Őrangyal, aki minden nap egy nagy uzsonnás csomagot hagyott mellettem, amíg aludtam. Nem tudtam ki lehet ez az ismeretlen jótevő, de hálás voltam ezért. Néha úgy éreztem, mintha figyelnének, a tarkómon lévő kis pihék figyelmeztettek a veszélyre, de mire körülnéztem, mindig egyedül voltam, néha néhány jűrókelőt láttam csak, akik viszont egy lesajnáló pillantásra sem méltattak. 

Egyik este azonban egy árnyék is tartozott a rossz érzésemhez. Épp egy zsákutca szélvédett kis zugában húztam meg magam, nagyon fáztam, úgy éreztem meg fogok halni. Mikor azonban megláttam a jelenséget, újult erővel álltam fel és mentem felé. Egy másodperc sem telt bele azonban és felszívódott. Magam sem tudom miért, de düh lett rajtam úrrá, tehetetlenségemben pedig fel is kiáltottam:

- Gyere elő, tudom, hogy itt vagy! 

Persze semmi sem történt. Csalódottan fordultam meg, hogy visszamenjek a helyemre, mielőtt elfoglalja valaki, amikor megéreztem magam mögött a mozgást. A szívem hevesen kezdett el dobogni, tagjaim megdermedtek. Agyam ugyan azt visította, hogy fussak, minden porcikám veszélyt selytett, de nem voltam képes megfordulni. Éreztem az idegen forró lehelletét a tarkómon majd elsötétült előttem a világ.

---

Egy pinceszerű helyen ébredtem fel, ami úgy volt berendezve, mint egy börtöncella. Nem volt ágy, csupán egy nagy halom szalmára voltam ráhelyezve. Kinyújtottam a kezeimet, megpróbáltam lábraállni, ami ment is, tehát a szédülésen kívül semmi bajom nem esett. Körülnéztem támpontok után kutatva, hogy mégis hol lehetek.

A falak hatalmas kőtömbökből álltak, azonban köztük nem volt semmiféle töltőanyag, így elég régen épülhettek. Volt egy keskeny ablak szerűség is, közel a mennyezethez, amiből azt a következtetést vontam le, hogy valahol a föld alatt lehetek. Körülöttem minden nyirkos volt és hideg, tehát az itt élők nem sokat törődhettek ezen helyek rendbentartásával, ami nem sejtetett semmi jót.

Az agyam pörgött, hogy vajon mit kéne tennem. Mivel egy zárt helyen vagyok, ráadásul valószínűleg a felszín alatt, nem láttam értelmét kiabálni, innen úgy sem tud kimenteni senki. Keresni nem fognak, hisz mindenki akivel kapcsolatban álltam, jó pár napja nem hallott felőlem. Lássuk be én voltam a tökéletes jelölt az emberrabláshoz.

Nem gondolkodhattam ezen sokáig, mert nemsokára kinyílt a cella ajtaja. Hatalmasat nyögtem, amikor megláttam ki lép be rajta. 

- Maga... - kiáltottam, s bár tudtam, hogy nincs értelme mind a két öklömmel püfölni kezdtem a mellkasát. Testi ereje azonban többszörösen felülmúlta az enyémet, meg sem moccant, sőt mintha szórakoztatta volna a dolog, ami még inkább felingerelt. Végül, mikor megelégelte a dolgot lefogta a kezemet és az oldalam mellé szorította.

- Nyugodjon meg - hangja szinte hipnotikusan hatott rám és valóban lehiggadtam - Van a maga számára egy ajánlatom!

2014. augusztus 17., vasárnap

1. fejezet - A bál

Sziasztok!
Íme, én is elhoztam az első részt Léa szemszögéből. Innentől általában úgy lesz,hogy szerdánként Raquel, vasárnaponként pedig én hozok egy új részt. Remélem elnyeri tetszésetek. Pipákat,kommenteket szívesen fogadom!
Szép estét és jó olvasást :)
Sparkling Angel


*Léa szemszöge*





Az elkövetkező pár napban rengeteg teendő akadt.  Mivel ez volt az eddigi legelőkelőbb hely,ahova bálozni hívtak, nem csak én, Anyám és Apám is izgult, hogy minden jól történjen. A meghívót mindenképpen Chrissy LaCourte-nak köszönhettem, akivel egy hárfatanárhoz jártunk, és ott igazi barátnők lettünk. Tudtam, hogy minden tulajdonsága megvan ahhoz, hogy hű legyen rangjához, velem mégsem volt sosem leereszkedő. Így hát másnap, amikor a hárfaórán újra találkoztunk, nem győzködtem hálálkodni neki.

-      Chrissy, nem is sejted milyen hálás vagyok Neked ezért! Sosem fogom tudni meghálálni eléggé! Ez lesz életem legjobb bálja!
-      Nem kell meghálálnod sehogyan se, ellenben kérhetek valamit?
-      Bármit Chrissy,bármit!
-      Akkor kérlek, soha egy pillanatra ne téveszzük szem elől egymást a bál alatt! Kell valaki, akivel kibeszélhetem a bál történéseit, és figyelhetem a nővéremet.
-      Ne aggódj, Chrissy, számíthatsz rám. – mosolyodtam el. Chrissy nővére már 24 éves volt és még nem volt férjnél. De, ha jól tudom, most alakulóban van neki valami.
-      Ó, majd elfelejtettem! – szólalt meg óra vége felé Chrissy. – Édesapámat, amikor meggyőztem, hogy hívjon el téged a bálba, annyira szimpatikusnak talált, hogy a bálon szeretné, ha bemutatnálak neki és Monsieur Betranche-t is!
-      Micsoda megtiszteltetés… - suttogtam, majd barátnőmhöz fordultam – Ó, Chrissy, hát ez pompás! Édesapám milyen boldog lesz! És én is az vagyok, hogy megismerhetem Monsieur LaCourte – ot.

A hárfaóra végeztével szívélyes búcsút vettem barátnémtól, és a Fő utca felé vettem az irányt, ahol már várt Anyám és a nővérem, Chloé. Volt egy olyan érzésem, hogy nővérem most rendkívül irigykedik,mert neki sosem lehetett ennyire előkelő bálhoz része. Bár nekem az eddigi bálok is megfeleltek. Szemrehányó tekintetet vetettek rám,amikor beléptem a varrónőhöz, hiszen megint késtem. De inkább meg sem szólaltam, csak gyorsan felálltam a kis emelvényre, hogy méretet vehessenek rólam.

-      Léa, drágám, húzd ki magad rendesen, és húzd be a hasad. – szólt rám Anyám és én rögtön engedelmeskedtem neki. – Így máris jobb. Madame Follié, a lehető legszebb és legragyogóbb ruhára lesz szükségünk, na és persze a legutolsó divatnak feleljen meg! Madmoiselle Betranche abban a megtiszteltetésben részesült, hogy hivatalos a LaCourte – ék által rendezett szezonnyitó bálra.
-      Igenis Madame Betranche.
-      Mama, tudod, hogy a LaCourte – kisasszonyok is itt csináltatják a ruhájukat a bálra?
-      Tényleg, Léa? Ez igaz? – fordult kíváncsian a varrónőhöz.
-      Igen, Madame. Mindegyik kisasszony fodros és uszályos ruhát kért.
-      Ó, akkor mi is mindenképpen olyat akarunk! Madmoiselle Betranche nem maradhat le a LaCourte-ék mögött!
-      Mama, nem hinném, hogy Léa – nak ennyire túldíszített ruhára lenne szüksége, hiszen a fodrok kiemelik, mennyire meghízott az elmúlt időkben. – szólalt meg enyhe gúnnyal Chloé mellettem. – És, húgom, ha elfogadod, egy nálad érettebb, tapasztaltabb, ráadásul férjes asszony…
-      Nem gondoltam volna, Chloé hogy ezt nyilvánosan mered hangoztatni! – vágtam a szavába hasonlóan gúnyosan, mint ő. Chloé már két éve férjnél, és ugyan ez volt az elvárt,de őt az éltette, ha férfiakkal flörtölhetett. És hát ebben mostanában eléggé korlátozva volt.
-      … Szóval ha megfogadod a tanácsom, akkor a hajadat kösd fel egy nem túl feltűnő kontyba. A te hajszíneddel nehéz lesz férjet fognod.
-      Léa, ebben igaza van. Majd megkérem Beatrice-t, hogy szerény kontyot csináljon neked.
Mikor elérkezett az indulás ideje és édesanyám mindent megbeszélt a varrónővel, aminek a fele sem tetszett, így szóltam hozzá:
-      Madame, ha lehetne, ne teljesítse Anyám összes kérését. A ruhát én fogom hordani, így hát örülnék neki, ha semmi fodor nem lenne rajta, ellenben szűk fűző és uszály igen. Lehetséges ez Madame Follié? – válasza egy bólintás volt. – Köszönöm!

[…]

Elérkezett a bál estéje. Ahogy robogtunk a hintón a LaCourte – kastély felé, enyhe gyomorideg lett úrrá rajtam. Csak nem fűztek bele nagyon a fűzőmbe? Az lehetetlen,nekem ezzel sosem volt bajom, de az is igaz, sosem volt még ilyen vékony a derekam. A ruha mesés volt: púder színű, gyönyörű uszállyal, és apró, rózsaszín selyemvirágokkal. A Mamától egy rózsaszín stólát kaptam hozzá kölcsönbe, hogy ne fázzon a vállam az út alatt. Bár, annak nem örült túlzottan, hogy végül hajamat nem konytba,hanem csak félvállra tűztem el. A vörös hajam így még jobban kiemelte a ruhámat. Nagyanyám öröksége volt a vörös hajszín, amivel elég sokan megbámultak, és elég sok kérő úgy gondolta, hogy ilyen hajú lány nem kell nekik. De, úgy kell nekik! – gondoltam mindig. Nem a legfőbb vágyam szerelem nélkül férjhez menni.

Ilyen gondolatok közt érünk el a bálteremig. Lenyűgöző volt és hatalmas. Hemzsegtek benne az emberek,mindenki táncolt és a fények ragyogtak. Miután Apámmal együtt bemutattak minket Monsieur LaCourte-nak, mi ketten Chrissyvel elvonultunk a táncolókat figyelni, és csakhamar engem is felkértek. Egy márkival táncoltam, akit valahogyan nagyon elbűvöltem,de számomra annál inkább visszataszítóbb volt. És, sajnos nem csak egyszer kért fel… Ám a 3. táncból az mentett ki, hogy Chrissy hirtelen rosszul lett, arca pedig zöldes árnyalatot vett fel. Átkísértem az egyik oldalsó,kisebb szalonba, majd utasítottam a pincért, hogy hozasson a szobalánnyal repülősót. Chrissy még mindig zöld volt, de már kezdett magához térni. És akkor a szobába benyitott egy fiatal, jó kiállású férfi. Azt hittem, eltévedt,de mint kiderült nem. Csak járt fel s alá a kis szalonban és minket bámult. Chrissy meg persze őt bágyadtan. Úgy éreztem,nem illendő egy betolakodónak egy gyengélkedőt bámulnia. Így amikor felénk ért – és persze nem mutatkozott be – finoman megszólítottam.

-      Elnézést, Monsieur, de, ahogy láthatja, Madmoiselle LaCourte nem érzi jól magát, és ilyenkor nem szereti a társaságot.
-      Akkor Ön miért van vele, Madmoiselle? – nézett mélyen bele a szemembe. Álltam a tekintetét.
-      Egyrészt,mert az illem úgy diktálja, hogy nem lehet magára hagyni, másrészt meg a barátnéja vagyok, és megvédem őt a kellemetlen szituációktól. – a férfi csak bólintott,meghajolt, majd elhagyta a szalont. Míg ment ki szemrehányóan odasúgta Chrissy:
-      Mégis,mit csináltál? Ez a férfi Monsieur Bäckerrel jött,ezt nem szabad!
-      Tőlem jöhetett volna a pápával is,akkor is ezt feleltem volna! – válaszoltam,direkt hangosan. – Na végre! – sóhajtottam,amikor megjelent egy cselédlány. Ám Chrissy már magához tért.
-      Te mégis, mit keresel itt? Hol van Josephine?! – támadt neki szerencsétlen lánynak. Teljesen ledöbbentem, hogy lehet ilyen. Szegény lány meg csak hebegett-habogott. – Még rendes ruhád sincsen!
-      Chrissy, hogy lehetsz ilyen? Köszönjük…
-      Blanche. – mondta a lány hálásan. mint akit nem szoktak volna nevén nevezni. Rémes.
-      Köszönjük Blanche.
Chrissy végül felvonult a szobájába pihenni, és meg ott maradtam a kis szalonban, és csak most jöttem rá, hogy itt milyen meleg,fullasztó idő van. Felálltam, és odamentem az ablakhoz, de hűvös téli levegő sem segített. Ekkor jöttem rá, hogy a fűző szoríthatott el nagyon,így hát nekiláttam egy kicsit felfeszíteni, és egy kicsit lazítani a szorításán, kisebb sikerekkel. A nagy munka mellett fel sem tűnt, hogy valaki bejött a szalonba. Ám,amikor felpillantottam, rögtön elpirultam. Egyrészt a szégyentől,hogy fűző igazítása közben kapott el, másrészt mert volt benne valami olyasmi erre késztetett.
-      Elnézést, Madmoiselle,nem akartam megzavarni. – lépett közelebb hozzám.
-      Én.. Én..csak – életem nem dadogtam még. Miért nem bírom kinyögni? –Csak a túl szoros fűzőmet igyekszem meglazítani.
-      Megengedi? – és a hátam mögött termett. Még megszólalni sem volt időm, vagy átgondolni, mi történik. Ellenben a férfi – aki magas volt, és volt benne valami,ami mágnesként vonzott -, szakszerű profizmussal, és egyetlen illetlen mozdulat nélkül jelentősen javított azon, hogy kapjak levegőt. Mélyet sóhajtottam,igen jól eset. – Köszönöm,nagyon hálás vagyok. – fordultam meg felé. Fél méterre se álltunk egymástól,mintha minden rezdülését éreztem volna. – Igazán lekötelezett Monsieur…
-      Frideric Bäcker. Szolgálatára hölgyem. – és meghajolt.
-      Léa Betranche – viszonoztam a bemutatkozást egy pukedlivel együtt. – Még egyszer nagyon köszönöm.

-      Nekem okozott örömet, Madmoiselle Betranche. És amilyen vékony dereka van önnek,igazán nem kéne fűzőbe szorítania.  – valami mosolyfélét fedeztem fel az arcán, de amíg ezen tűnődtem, ő egy szempillantás alatt elhagyta a szobát. Én meg ott maradtam az este emlékeivel együtt.