Prológus

Sziasztok!

Még egyikünknek sem volt ilyen próbálkozása, hogy egyszerre ketten írjunk felváltva egy blogot, holott már hosszú ideje jóban vagyunk, és tudjuk, hogy épp min munkálkodik a másik. Reméljük, el fogja nyerni a tetszéseteket ez a történet, és nagyon hálásak lennénk a visszajelzésekért! Mind a ketten hetente egy-egy részt fogunk majd hozni :)

Jó olvasást!

Ölel titeket:

Sparkling Angel & Raquel

*Blanche szemszöge*

Még a nap első sugarai sem jelentek meg, de én már fenn voltam. Az álmosságtól még alig láttam, de muszáj volt elkezdenem dagasztani a kenyeret, mert Madame LaCourte csak a frissen sült cipót volt hajlandó megenni.

A levegő rettenetesen hideg volt, kezeim majd meg fagytak, ahogy a hideg tésztát nyomkodták.  Nyitva hagytam a konyha ajtaját, hogy a friss szellő bejöhessen, de már kezdtem bánni eme tettemet. Egy ronggyal lefedtem a késznek ítélt kenyérkezdeményt, majd félre tettem, hogy keljen egy picit.

Következő utam a csirkékhez vezetett. Felvettem a nagy kosarat, hogy összeszedjem a tojásokat, majd átvágtam az udvaron. Az ólak a kert másik végében voltak a háztól a lehető legmesszebb, hogy még véletlenül se zavarják meg a háziakat a pihenésben. A harmat még nem száradt meg, így szoknyám szegélye pillanatok alatt csuromvizes lett. Nagyot sóhajtottam, bőröm libabőrös lett a hideg érintéstől. Mielőtt beléptem volna, hogy elvégezzem a dolgomat megálltam egy pillanatra.

Az ég alja épp hogy elkezdett vörösleni jelezve, hogy a nap kezd felkelni. Eltűnődtem vajon a világ azon részén, ahol valaki épp a lemenő napot figyeli, vajon milyen sorsa van az embereknek? Soha nem jártam Franciaországon kívül, sőt igazából a házon, a piacon és a környező utcákon kívül máshol még sosem jártam. Szerettem volna utazni, felfedezni a világot. Marie - a Madame társalkodónője - néha mesélt azokról az utakról, ahol az úrnővel jártak. Mindig lelkesen hallgattam, elképzeltem a mesés tájakat, az ismeretlen vidékeket.

Nagyot sóhajtottam. Nekem sosem fog megadatni az, hogy ezeket lássam, kár is ezen filozofálnom. Visszatértem a dolgomhoz, hisz Henry, a zöldséges fiú nemsokára itt lesz az áruval, amit ellenőriznem kell, mielőtt azok a Szakácsnéhoz kerülnek. Mindenki rettenetesen ideges volt a bál miatt, amit öt nap múlva rendeznek a házban. Mint a város egyik legelőkelőbb nemesei Monsieur és Madame LaCourte szokták megnyitni a báli szezont, viszont mint első bál elvárás, hogy emlékezetes legyen. A kisasszonyok, már rendkívül izgatottak, a Madame már aludni sem bír, a személyzet pedig ki se lát a munkából. A takarítást, dekorálás még nem is lenne gond, ha legalább pár percig élvezhetnénk az est fényét, de erről természetesen szó sem lehetett.

- Blanche, te haszontalan leány, merre vagy már azokkal a tojásokkal! Tönkre megy a kenyered és akkor, jaj, lesz neked! - hallottam a Szakácsnét, mire megszaporáztam a lépteimet. Carl, az egyik konyhafiú már begyújtotta a kemencét, amiért egy hálás mosolyt küldtem felé, ami pirulásra késztette őt. Nyurga, tizenöt éves fiúcska lehetett, akinek egy lány mosolya még a világot jelentette. Ott volt még Alfonsine, egy huszonéves lány, akinek minden vágya az volt, hogy mihamarabb férjhez menjen, és végre megszabaduljon Mademoiselle Celine-től, aki középső lány révén elviselhetetlen természettel rendelkezett. Most is ragyogó mosollyal fogadta a belépő Henry-t, mintha ő lenne a leggyönyörűbb férfi a világon - pedig ettől távol állt. A kövér szakácsnő szemrehányóan nézett rá, fejkendője épp hogy csak képes volt leszorítani rakoncátlankodó göndör fürtjeit, melynek nagy része már őszes színben játszott.

A házban még volt egy főkomornyik - aki a személyzetet igazgatta, gyakorlatilag ő volt a főnökünk, a főtársalkodónő, minden lánynak saját szobalány, rajtam kívül pedig még három cseléd. A legtöbbjükkel jó viszonyt ápoltam, csupán a főtársalkodónő és a szakácsnő éreztette velünk felsőbbrendűségét.

A zöldség rendben volt, bár láttam már szebb paradicsomot is, de az évnek ebben a szakaszában valóban ez volt a maximum, amit remélhettünk. Ezek után gyorsan felmentem a nappaliba, hogy felsúroljam a padlót. A Madame és a kisasszonyok éppen a kisszobában reggeliztek, így hallhattam a beszélgetésüket.

- Mindenki eljön - csapta össze éppen a tenyerét Lienette, aki legidősebbként főleg egy férjet remélt ettől a báli időszaktól - Az összes agglegény, az összes nemes.

- Még Monsieur Bäcker is jelezte, hogy itt lesz - válaszolta erre büszkén az anyja - bár remélem azt a bajkeverő barátját otthon hagyja.

Megállt a kezem és fülelni kezdtem. Tudom, nem szép dolog a hallgatózás, de hát... A cselédeknek már csak ez jutott. Sokat hallottam a Bäcker családról, talán a leggazdagabb család volt a városban, bár sok furcsa pletyka szólt rólunk. Azt mondják az asszony kiállhatatlan és alig jelenik meg társaságban, a férfinek meg volt valami furcsa kisugárzása. Izgatott lettem, hogy végre személyesen is megnézhetem magamnak.

- Blanche, Madame Carole kenyeret kér - lépett ki a szobából Marie, mire amilyen gyorsan tudtam, szedtem a lábamat. Az a szörnyű asszony, meg az ő kenyere!

*Léa szemszöge*

Egész nap süvítő szél fagyasztott meg mindenkit Lyon utcáin. Az idei tél igen keménynek ígérkezett, és már novemberben is esett egyszer a hó,ami errefele igen ritka. Mindenesetre én gyűlöltem a hideget. Ezért is szedtem sietősen a lábaimat hazafele. Szorosan magamhoz öleltem közben jól bebugyolált fuvolámat, hiszem tudtam, milyen rosszat tesz neki a hirtelen levegőváltozás. Meg úgy a hideg önmagában.

Mire hazaértem, már az egész ruhám - és benne én is – átfagyott. Így hát gyorsan felmentem az emeletre, hogy átöltözzek. Igyekeztem valami egyszerű ruhát kiválasztani,de ebből kevés állt a rendelkezésemre. Apám mindig megkövetelte tőlünk, hogy még a házban is elegánsan öltözzünk, és, hogy a fűzőt csak akkor vegyünk le magunkról, ha már az esti lefekvéshez készülődtünk. A fűzővel igazából különösebb bajom nem volt, igaz, néha előfordult hogy a pokolba kívántam, de sokkal jobban zavart, hogy mindig elvárta,hogy minimum két alsószoknya legyen rajtunk. Igaz, furának tűnhet,hogy ez egy férfinak hogyan tűnhet fel, de Apám minden apró kis részletre figyelt. Nagyon nagy szó volt, hogy sikerült igen előkelő polgárrá válnia, akikkel még a márkik és a főurak is szívélyesen beszélgetnek a tapasztalatai miatt. Ennek volt többek közt köszönhető az is, hogy viszonylag előkelő környéken laktunk, egy nem nagy, de egy hangulatos és egyszerű házban. És többek közt ennek köszönhető, hogy rangunk hiányához képest viszonylag sok helyre bejutottunk. Apám mindig is úgy nevelt minket – engem valamint a nővéremet, Chloét -, hogy a legelőkelőbb társaságokban is megálljuk a helyünket, és így minél gazdagabb férjet szerezzünk magunknak. Visszatérve a szoknyára… Mindig próbáltam próbáltam trükközni,de nem sikerült. Észrevette.

Miután végre átöltöztem, nekiláttam kitisztítani a fuvolámat. Egy rendkívül nehéz darabot gyakoroltam a mostani órán, Mozart egyik zongoraművét egyszerűsítették le, és írták át fuvolára, de inkább hasonlított egy haldokló madár szenvedéseire. Szerencsére nem volt időm ezen töprengeni, mert az uzsonnához csöngettek. Nem értettem, mire jó,ha délután 3-kor is teletömjük magunkat, miközben fél 7-kor már vacsoráztunk. Chloé ilyenkor mindig azt mondta, hogy ez az egyik legjobb alkalom arra, hogy az udvarlóddal találkozhass, és utána még itt is tarthasd vacsorára, és a kettő közt alkalmad nyílhat vele kettesben lenni a kerti lugasban. No, igen. Csak épp az udvarlók nem tolonganak a bejárati kapu előtt…

-      Léa, már megint elkéstél! – dorgált meg Apám,amint leértem a szalonba.

-      Bocsásson meg Édesapám. – a késés nálam mindennapos eset volt. Miért, hova siessek?

-      Mi lett volna, ha egy gróffi, vagy márki várt volna itt rád? Igazán modortalan és illetlen lett volna.

-      Minden bizonyára így van Apám, de jelenleg egy nemes urat sem látok a szalonunkban,aki miatt pontosnak kellene lennem. – mosolyodtam el.

-      Ülj le. – és ezzel lezártnak volt tekinthető a téma. Számtalanszor meglettem már dorgálva emiatt, és mindig felhozták, hogy bezzeg Chloé, de ő se volt különb nálam. Percekig ültünk csendben és iszogattuk a teánkat. Végül én törtem meg a csendet.

-      Édesapám, a Mama merre van?

-      Nem érezte jól magát. Ő a szobájában fogyasztja el a teáját.

-      Lehet uzsonna után,meglátogatom.

-      Én ezt annyira nem tartom helyesnek Léa. Anyádnak migrénje van. Jobban örülnék,ha a… - de nem tudta befejezni a mondatot,mert belépett az inas a szalonba.

-      Levelet hoztak Madmoiselle Betranche számára.

-      Nekem? És mégis ilyen későn? – nem sokáig gondolkoztam ezen, hanem inkább fogtam és kinyitottam a levelet. Abban egy meghívó állt… egy nem is akármilyen meghívó… hanem egy meghívó a LaCourte bálra! Ez hihetetlen! A legelegánsabb bál egész évben! Ráadásul ez nyitja a báli szezont. Ezt is Chrissynek köszönhetem.

-      No, mi áll benne, Léa!

-      Apám ez egy meghívó a szezonkezdetet indító bálba LaCourte-ékhoz!

-      Édes Istenem, ez igazán nagy megtiszteltetés, Léa.

-      Tudom. És ha most megbocsájt, de írnom kell Chrissy LaCourte-nak.