2014. augusztus 14., csütörtök

1. rész - A bál

Sziasztok!
Itt is lenne tőlem az első rész, remélem tetszeni fog :) Pipákat, kommentet szívesen fogadunk :)
Ölel titeket:
Raquel



- Kell még mártás! - kiabálta valaki.
- Ne hagyjátok kihűlni a pitét! - sikította az egyik konyha lány.
- Kell még a pulykának pár perc!

A konyha kész káosz volt ma este. Mindenki fel-alá ugrált, fellökte az előtte állót, tekintet nélkül bármire próbálta megcsinálni a munkáját. Én az egyik kemence mellett álltam és felügyeltem, hogy az éppen sülő étel meg ne égjen. Nem voltam túl jó ebben a sütés-főzésben így nem is bíztak rám komolyabb feladatot.

- Blanche - szólt oda nekem a Szakácsné - Menj és hozd be a lisztes zsákot! Siess!
- De... - mutattam a kemence felé.
- Indíts!

Mit tehettem volna hát, ott hagytam csapot-papot és elindultam kifelé. Január lévén a levegő jéghideg volt már most a kora esti órákban, a nap már órákkal ezelőtt lement. Enyhe havazás tette kissé szebbé a szürke időt, fehér lepellel bevonva a földet, a fákat és a ház tetőket. Nagyot szippantottam a friss levegőből, még ez a fagyos szellő is jólesett a benti hőség után. A belső udvaron álltam, amit minden irányból falak vettek körül, ezért is lepődtem meg, mikor mozgást véltem felfedezni a fő szárny hátsó kijáratánál. Felkaptam a fejemet, minden ideg szálammal az adott pontra koncentráltam, de nem láttam semmi szokatlant. Megráztam a fejem - biztos a nagy hajtástól elfáradtam, már hallucináltam is.

Mégis volt valami a levegőben, ami miatt jobban szerettem volna hamar beérni. Szóval felkaptam a zsákot és rohantam is be. Ott úgy tűnt semmi szokatlan nem történt, mindenki ugyanolyan hangulatban volt, mint mikor otthagytam őket. Még egy utolsó pillantást vetettem az udvarra, majd tettem tovább a dolgom.

Mikor már nem volt ránk szükség, Alphonsine-nal fogtuk magunkat és a cselédbejáraton keresztül felosontunk az előcsarnokba, hogy megcsodáljuk az érkezők ruháját. Mindig ez tettük báli időszakban, hisz ilyenkor a város krémje látogatott el hozzánk. Az ékszerekből és a szövet anyagokból ki lehetett találni, hogy ki mennyire magas rangú, néhányukat még névről is ismertük. Ilyen volt például Adré báró, akibe Alphonsine első látásra beleszeretett. A szőke volt, magas és a seregben szolgált, így mindig egyenruhában jelent meg. Kuncogtam barátnőm hatalmas nyögésén, mikor belépett az ajtón. Aztán ott volt még Őnagysága Johanna Fonteine hercegné, aki ugyan nem tudjuk melyik letűnt királyi családnak a leszármazottja, de kikövetelte magának a megszólítást. Már messziről fel lehetett ismerni, mert a tulajdonában lévő minden drágakövet magára aggatott. 

A legtöbb vendéget azonban nem ismertük, csupán csak szerettük volna. Egy sarokban húztuk meg magunkat, hogy ne vegyenek észre minket, de gyanítom, ha fel is figyeltek volna ránk, akkor sem mutatták volna a jelét. Bár a történelem tanárok szerint Franciaország lépett legelőször a modern demokrácia útjára, ezt a szegényebb réteg egyáltalán nem érezte meg. A gazdagok és a nemesek, még mindig ugyanúgy átnéztek rajtunk, mint eddig, ha nem még inkább éreztetve felsőbb rendűségüket. 

A következő érkezőre azonban még ők is tátott szájjal bámultak. Ennek elsődleges oka az volt, hogy hatalmas hirnevűk volt a városban. Monseiur Bäcker nem csak nagyon gazdag, de nagyon fontos ember is volt, bár igen csak titokzatos. Nem sokat lehet róla tudni, az információk nagy része főleg találgatás. A mellette álló színesbőrű férfi, magas volt és izmos, mint egy ragadozó kémlelte a teret, mintha felmérne valamit. Szájam elnyílt, légzésem felületessé vált, megmagyarázhatatlan borzongás futott végig testemen. 

- Jól vagy? - kérdezte meg Alphonsine, ezek szerint rejtélyes rosszullétem az arcomra is kiült. Csupán bólintottam, majd tovább fixíroztam az érkezőket. A fekete férfi közvetlenül a másik mögött haladt, mintha a másik lenne a vezető. Valóban, mindenki hozzá ment oda, őt köszöntötte, a másikról nem is igen vettek tudomást, csupán udvariasan köszöntötték. Lehet, hogy megérezte, hogy nézem, mert hátrafordult és egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk.

Mintha megszűnt volna körülöttem a világ, úgy vesztem el ennek az idegen embernek a tekintetében. Sötétbarna, szinte fekete szemei semmitmondóak voltak, hidegek, nem volt bennük semmi érzelem. Féltem tőle, de egyszerre vonzott is személye. Ez azonban csupán egy pillanatig tartott, majd visszafordult társa felé, a fülébe súgott valamit, majd tovább mentek a bálterem felé.

Alphonsine megbökött, hogy ideje vissza mennünk a konyhára, hisz nemsokára leülnek az asztalhoz és nekünk újfent rengeteg dolgunk lesz. Az este további része így elég dolgosan telt, egészen addig, amíg azt a hírt nem kaptuk, hogy Chrissy kisasszony rosszul nem lett. Hirtelen sehol nem láttam a szobalányát, így magamnak kellett fognom a repülő sót és felszaladni az emeletre. 

A kisasszonyt az egyik szalonban találtam egy másik hölgy társaságában. A kanapén ültek, Chrissy kisasszony a fejét masszírozta, míg a másikuk legyezte és úgy tűnt őszintén aggódik az egészségéért.

- Hát te meg mit keresel itt? - förmedt rám Chrissy, mikor meglátott - Hol van Josephine?
- Én nem találtam - feleltem, miközben odaadtam a sót - Így gondoltam...
- Mit gondoltál? Még a ruhád sem illendő? Hogy képzelted, hogy ilyen öltözékben betolakodsz a bálomra?
- De hát, Chrissy - tátotta el a száját a másik, hosszú vörös haját hátradobva a válla felett - Ő csak segíteni akart. Köszönjük...
- Blanche - feleltem hálásan mosolyogva rá.
- Köszönjük, Blanche - fejezte be, majd intett, hogy elmehetek. Hálásan tettem ezt meg, nem akartam még több szidást. 

Elfáradtam, forgott velem a világ és alig kaptam levegőt, csak reménykedni mertem, hogy nem leszek beteg. Kimentem hát a hátsó ajtón a belső udvarra egy kicsit levegőzni, hogy ne a tűzforró zsúfolt konyhába legyek, legalább pár perc erejéig. Mélyet szippantottam a levegőből, amikor...

Hirtelen erős karok szorítását éreztem a kezemen, amik a földre nyomtak. Nem láttam semmit, csak éreztem, ahogy hatalmas testsúlyával valaki rám nehezedik, ezzel minden levegőt kiszorítva a tüdőmből, így elválasztva az utolsó menekülési lehetőségemtől, hogy sikíthassak. Éreztem, hogy az ütközéstől felhorzsolódott a bőr a tenyeremen, pár csepp vér folyt le a csuklómon. Ez mintha felingerelte volna támadómat, egy mélyről jövő állatias morgást hallatott.

- Jason, mégis mit művelsz? - hallottam egy határozott hangot magam felett, amit hirtelen nem tudtam hova tenni. Mély hang volt, külföldi akcentussal, de volt benne valami dallamosság. Éreztem, hogy hatására mintha enyhült volna a szorítás a kezemen.

- Direkt ingerelt - a felettem megszólaló ember, mintha nem is az lenne, szinte ugatta a szavakat. Nem tudom mit tehettem, amivel kivívtam ezt a haragot, szinte alig tudta gesztikulálni szavait - Végig engem figyelt, láttam. Szép kis darab, nem igaz?

- Nem ezért jöttünk ide. Engedd el - az utolsó mondat egyértelmű parancs volt, aminek hatására valóban kiszabadultam. Olyan gyorsan pattantam fel, ahogy csak tudtam, legnagyobb ámulatomra, azonban nem két csavargóval, hanem a Bäckerekkel találtam magam szemben. Az őszes hajú, fehér bőrű bocsánatkérően mosolygott, míg kísérője nem nézett rám, sőt mikor megérezte tekintetem hátat fordított - elnézést kell kérnem Öntől kisasszony, a barátom kissé hirtelen természetű.

Mielőtt bármit válaszolhattam volna kivágódott az ajtó és Madame LaCourte robogott ki rajta. Végignézet rajtunk, arca kipiroslott a felháborodástól, hogy engem, egy egyszerű cselédet, ilyen úri közegben talál.

- Blanche mégis mit képzelsz - sziszegte, majd Monseiur Bäckerhez fordult - Kérem bocsásson meg, nem tudom, hogy honnan szedte a bátorságot, hogy Önökkel szóba elegyedjen. Pofátlan teremtés.

- Ugyan, az én hibám volt - bár végtelenségig udvarias volt, úgy tűnt, mintha Monseiur Bäcker megijedt volna. Nem sokáig törődtem azonban vele, szívem ugyanis olyan hevesen kezdett dobogni, hogy majdnem elájultam. Nagyon féltem attól, hogy a Madame mit fog velem tenni ezek után.

- Azonnal indulj befelé - köpte felém - Ne hidd, hogy ez következmények nélkül marad! Chrissy mondta, hogy ma már ez a második kihágásod!
Ezek voltak hozzám az utolsó szavai, majd visszatért a bálra, vendégeivel együtt. Engem pedig otthagyott rettegve, hogy vajon mit hoz számomra a jövő.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése