11. fejezet - Paolo

Sziasztok!

Először is szeretném kifejezni hatalmas hálámat azért(és Raquel nevében is beszélek), hogy meghaladtuk a 2ezres látogatottságot! Nagy szépen köszönjük nektek! <3
Szomorúan vettem észre,hogy valaki az előző részre ne tetsziket pipált. Nyilván mindenkinek a saját véleménye szíve joga,hogy tetszik-e de arra kérném azt aki,ezt tette,írja meg emgjegyzésbe,hogy esetleg mi nem tetszett neki abban a részben! Ha esetleg közel áll az én világomhoz,akkor megfogadom a tanácsát. De remélem,ebből is látható,hogy én nekem nagyon jól esnek a visszajelzések meg minden.

A héten még kedveskedek nektek valamivel!

Szép vasárnapot!

Sparkling Angel

Egyenesen a szalon felé kezdtem rohanni,amikor egy újabb sikoly törte meg a csendet. De, nem a szalon felől jött,hanem a lenti kiképző szobákból,ahol edzeni szoktunk. Fel akartam tépni az ajtót,de erre nem volt szükség: az ajtó tárva nyitva állt, és a látvány borzasztó volt. Eve kínozta Blanchet, tépte a húsát, minden csupa vér volt, és ráadásnak véve pedig épp ki akarta törni a gerincét. Frideric meg csak állt higgadtan és nézte, ahogy a párjából kitört a roham. Mert másnak nem tudtam volna nevezni. Félelmetes volt.

-      Csinálj már valamit! – böktem meg Paolot.

-      Eszem ágában sincs!

-      Hogy…, hogy lehetsz te ilyen?! Akkor odamegyek én! – vontam fel a vállam dühösen, s már indultam is volna Blanche felé,de két erős kéz nyomban megragadott é visszahúzott. Magához.

-      Hacsak nem akarsz öngyilkos lenni és azonnal meghalni – sziszegte suttogva a fülembe,úgy, hogy más meg ne hallja -, akkor most szépen itt maradsz mellettem.

Én meg maradtam. Nem úgy mondta,mintha egy parancs lett volna,mégis úgy engedelmeskedtem neki. Lehet,hogy ez is a kötelék része. De,nme értem rá ezzel foglalkozni,minden egy porcikám feszülten figyelte,hogy mi fog történni. Féltettem Blanchet. Nem akartam,hogy baja essen. Épp Machiavelli szólalt meg, a filozófus bölcseletivel. Minden tiszteletem az övé,de ezt nem most kéne. Eve helyében én robbannék. De,láthatóan, ő is nagyon közel állt ahhoz,hogy kitépje Blanche nyelőcsövét.

-      Azt hiszem,nem ez az a pillanat,amikor vitát kéne erről ejtenünk. Eve, azonnal tedd le azt a lányt! – úgy látszik,már Frideric is kezdett kijönni a sodrából.

Felszólításának meg is lett a hatása, csodák csodájára Eve végül elengedte Blanchet,aki erőtlenül rogyott le a földre, és kiviharzott a szobából. Frideric még vetett egy pillantás ránk,majd ő is eltűnt. Éreztem,hogy lazul a csuklóm szorítása, úgy vettem, most már mehetek is. Rohantam is a földön fekvő sérülthez, és hiába tudtam, hogy reggelre kutya baja sem lesz,mégis rossz volt ránézni. Szerencse, hogy Cybele is ott volt és azonnal intézkedett. Mert a többiek eltűntek: Machiavelli,Paolo, Ana… De Cybele felmérte a helyzetet, és utasításokat adott ki. Először elszaladtam borogatásért. Utána egy két törülközőért, hogy a vért felitassuk.

-      Léa, kérlek keresd meg Philippet, nem vihetjük fel ketten, az nagyon fájna neki. Pont a te szobád alatti szoba az övé.

Rohantam fel Philippért, ami hatalamas szoknyámban nem volt valami egyszerű,de az se érdekelt volna, ha elszakad. Odaértem a szobájához,de nem volt ott. Most mit csináljak? Fogalmam sincs, hogy ő hol szokott lenni a szabadidejében… Éreztem, ahogy a tehetetlenség szétáramlik bennem, és már ott tartottam, hogy elkiáltom magam:” Philippe,merre vagy?!”,bár éreztem kissé hiábavaló lett volna,akkora ez a ház.

-      Madmoiselle Betranche, segíthetek valamiben? – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Megfordultam és tippem beigazolódott: Fellini állt előttem. Meglepett, mert tudtam,hogy napok óta kerül. És, úgy látszik,még mindig nem tanulta meg a keresztnevemet.

-      Monsieur Fellini, igazság szerint Philippet keresem,mert…,mert ketten Cybelével nem bírjuk el Blanchet. De, nincs itt a szobájában,és fogalmam sincs, hol kéne keresnem,talán Maga… - de,nem tudtam befejezni a mondatot,mert Fellini megfordult és elindult lefele a lépcsőn,én pedig követtem. Azt hittem,megmutatja,hogy hol van Philippe,de nem, Blanche felé sietett.

Amikor leértünk,odament az ájult lányhoz,valamit halkan kérdezett Cybelétől,majd felkapta a lányt,és elindult felfelé. Cybele kérdőn nézett rám,mintha tudni akarná,mi történt. De,én csak a fejemet ráztam,hogy fogalmam sincs. Majd elindultunk utána, és mire felértünk Blanche már az ágyban feküdt. Készítettünk be neki még vizet,meg óvatosan betakartuk,végül csendben kiosontunk a szobájából.

-      Köszönöm Cesare. – mondta Cybele,majd elindult a saját szobája felé. Én meg ott maradtam vele. Kettesben..

-      Nagyon gáláns volt Öntől,hogy segített. – szólaltam meg végül,mikor már nem bírtam a csendet. És csak úgy nem léphettem le a szobán felé. Ami meg itt volt a szomszédban. – Szóval még egyszer nagyon köszönjük.

-      Blanche miatt tettem. – és mélyen belenézett a szemembe,de tekintetét nem tudtam állni,lesütöttem a szemem. – Kár lenne érte.

Ez a mondat ledöbbentett. Fel is néztem,de addigra eltűnt a folyosóról. Ezek szerint Blanche szépsége és egzotikus bája nem csak Jasont bűvölte el,hanem Fellinit is. És… valahol legbelül nagyon nem esett jól. Nem tudom miért… talán a hiúságomat piszkálta. Mindenesetre úgy éreztem,itt az ideje a szobámba visszatérnem és lefeküdnöm.

Csendben benyomtam a tölgyfaajtóm,majd – még mindig kifelé fordulva, kikémlelve,pedig nem is tudom,mit reméltem, ki vagy mi fog felbukkanni. Lehet,hogy a mai nap paranoiája és óvatossága tette ezt velem. Szóval,mikor végre sikerült hang nélkül véghezvinnem ezt a küldetést, megkönnyebbültem felsóhajtottam, és úgy éreztem, hogy végre ennek a napnak is vége.

-      PAOLO! – kiáltottam fel meglepetten amikor megfordultam. Ugyanis ott ült az ágyam szélén, azt hiszem, de, most hirtelen felpattant és kezével betapasztotta a számat,hogy hallgassak. – Mégis,mit keresel te itt? – kérdeztem tőle már sokkal halkabban.

-      Beszélnünk kell.

-      Érdekes,eddig nem tudom ki volt az,aki nem akart velem beszélni,sőt elkerült. – jegyeztem meg gúnyosan.

-      Jó,jó,rendben, ott a pont. De, azért meghallgatsz?

-      Persze,hogy meghallgatlak,Paolo,nekem te vagy a legfontosabb itt. – és átöleltem. De,éreztem,hogy valami nem lesz így jó,szóval gyorsan elhúzódtam tőle,és elvonultam a paravánom mögé átöltözni. Ő meg,ahogy hallottam,visszaült az ágyam szélére.

-      Elbuktunk. – felelte végül nagy sokára. Kérdőn kinéztem a paraván mögül. – Sőt,inkább én elbuktam. Fridericnek előbb Téged kellett volna kiszemelnie,veled kellett volna csókolóznia,ki tudja,már lehet meg is fektette azt néger cselédlányt. – ahogy beszélt,egyre indulatosabb lett a hangja. Mérgesnek tűnt.

-      Paolo,miért lenne a te hibád,hogy Frideric lefekszik, vagy le akar esetleg feküdni Blanche-vel? Felnőtt emberek, el tudják dönteni a saját sorsukat. – és odaültem Paolo mellé a hálóingemben. Mintha… mintha egy pillanatra elkaptam volna a pillantását ahogy végig mér.

-      Ó,Léa, te ezt nem értheted! Azok akiket Frideric előbb kiszemel,azok sokkal inkább túlélik!

-      Túlélik? – nem nagyon értettem az egészet. Frideric csókja valami mágikus védelmet ad?

-      Valami olyasmi. Léa,ezen kérlek ne rágd magad,én  dolgom. Csak ma,így ezután az este után szerettelek volna látni. Hogy,hogy vagy,meg ilyenek.

-      Jól vagyok,Paolo,de tényleg. – és felnéztem rá. Éreztem,hogy valami nem stimmel,de még nem akarja elmondani. Mivel úgysem szerettem ilyenkor a dolgokat firtatni csak bátorítóan elmosolyodtam.

Így ülhettünk akár percekig is,nem tudom. Paolo csak nézett,és én is néztem őt,és mosolyogtam,hátha jobb kedve lesz. Végül ő is elmosolyodott.

Majd kezével megfogta az állam,odahúzott és gyengéd csókot lehelt az ajkamra.

Technikai gondok

Sziasztok!
Tudom, hogy eltűntem mostanában, de sajnos jelenleg nagyon kevés szabadidőm van. Ezen a héten terveztem, hogy bepótolom a lemaradásaimat, azonban - természetesen a legjobbkor - a számítógép mondta be az unalmast. Próbálok tablettről írni, de ez messze nem nevezhető hatékonynak, tehát a türelmeteket kérem!
ölellek titeket és kellemes őszi szünetet!
Raquel

10. fejezet - A kötelék

Sziasztok!

Íme én is elhoztam a következő részt,ami már egészen pontosan a 10.! Azt látom,hogy szoktatok néha pipálgatni,de bármilyen gondolatotok merül fel,írjátok le nyugodtan kommentbe! Én csak örülök,ha olvasok tőletek! Jó olvasást a következő részhez,ami majd a következőben fog kiteljesedni! ;)

Szép vasárnapot!

Sparkling Angel

Határozottan igaza volt az én drága nővéremnek abban, hogy igenis nagyon bosszantó tudok lenni. Csak ő erre mindig reagált, vagy kieszelt valamit, aminek aztán én ittam meg a levét. De, persze sosem tanultam belőle, mindig újra és újra kezdtem. Nekem csak egy kis szórakozás volt. Mint ahogy most is az.

Viszont a mostani „ellenfelem” egyáltalán nem olyan, mint Chloé. Ő csak csöndben van és nézi az egészet. De, amikor felpillantok, és belenézek a szemébe, látom a tekintetében, hogy őt ez zavarja és bosszantja. Van még valami a pillantásaiban, de arra még nem jöttem rá… És, hogy tulajdonképpen mit is csinálok? Csak követem Frideric tanácsát és nem bujkálok a szobámban. Sőt, ellenkezőleg. Lenn vagyok a szalonban, Cybelével az aktuális divaton vitatkozunk – ha, engem kérdeztek, pocsék – illetve elkezdtem tanulni csillagászatot Machiavellitől. Mindig is érdekelt és Niccoló nagyon sokat tud róla. Én meg szorgosan jegyzetelek és tanulok. És, az sem mellékes, hogy ezzel zavarba hozom Monsieur Fellinit, hiszen ott is gyakran megfordulok,ahol azt hihette, hogy nem.

Tanulni általában a szobámban tanultam, illetve – hála Fridericnek -, a naplómat is itt írtam. Egy gyönyörű, bordó, bőrkötéses füzet állt a rendelkezésemre, és minden este legalább egy órán keresztül írtam bele. Ha nem a napomról,akkor a gondolataimról. Sokszor kalandozott el a figyelmem, leginkább a családom felé. Hiányoztak. Néha még mindig úgy éreztem, hogy hibát követtem el. De akkor mindig volt valami ellenreakció, ami miatt visszaszívtam ezt magamba. Mégis, olyan téma volt ez számomra amit minél mélyebbre el akartam ásni magamban. Úgy éreztem, van annyi önuralmam, hogy mélyen magamban tartsam.

A kínos incidens után így két héttel már senki sem beszélt a történtekről, és Blanche is túltette magát a komoly büntetésén. Épp az említett személlyel illetve Cybelével sétáltunk a kertben és élveztük, hogy még így éjszaka is,milyen szépen nyiladoznak a fák és bokrok virágai. Bár én jobban szeretem fényes nappal, vagy alkonyi fényben csodálni őket, de erre azt hiszem, többé nem lesz lehetőségem.

Az egyik párhuzamos úton a bokrok közt megláttuk Paolot és mindhárman odaköszöntünk neki,mire ő sarkon fordult és beviharzott a házba.

-      Mi volt ez, Léa? – kérdezte megdöbbenve Blanche.

-      Nem tudom… az elmúlt hetekben került engem. – és valóban. Egészen pontosan az Ana incidens óta nem nagyon tartózkodott a közelemben.

-      Még az edzéseidre se jön el?

-      De, oda igen. De máshol nem nagyon futunk össze. Szerintem direkt csinálja.

-      Szerinted nem lehet köze ennek Anamaríához?

-      Blanche, hidd el én is csak erre tudok gondolni, hogy megtiltotta vagy valami ilyesmi. Ők, amúgy együtt vannak?

-      Most nem. – felelte Cybele. – Egyikük sem az a típus,aki egy ember mellett lehorgonyozna, túl csapodárak és szenvedélyesek ahhoz. De, Ana mindig is utálta, ha valaki tartósan felbukkant Paolo közelében. Ha meg kivételesen együtt vannak akkor meg pláne.

-      Akkor sem értem. Ha igazán ismerné Paolot, és beszélne vele, tudná, hogy maximum barátok vagyunk. De, ő segít mindenben itt. Most meg, nincs itt velem, és félek,elveszek.

-      Szerintem, még ha Paolo szólt is volna, az csak olaj lenne a tűzre nála. – vetette közbe Blanche.

-       Lehet. De, van, ami ennél jóval fontosabb. – Blanche meg én hirtelen megfordultunk, és döbbent tekintettel meredtünk rá. – Paolo teremtett Téged. – nyugtázta Cybele, de ettől még mindig nem lett érthetőbb a dolog. – Erről még nem beszélt nektek senki? Ajjh, ezt nem hiszem el… Szóval, Léa, Ana nem arra féltékeny, hogy jóban vagy Paoloval,vagy esetleg valahol titkon bejöttök egymásnak. Vagy, ha igen, akkor ez számára sose derüljön ki. Paolo teremtett Téged Léa. Még nem érzed, de talán ez az egyik legerősebb kötelék, ami két vámpír közt kialakulhat. Érzitek egymást, és a vérkötelék erősebb, mint bármely más kapcsolat. És Ana emiatt gyűlöl. Mert, még ha együtt is vannak Paoloval,akkor se lesz olyan erős a kapcsolata vele,mint neked. És ez bármilyen fura is lehet, de valahol megértem őt. Szerintem még Paolo se érti ezt a kapcsolatot közted és saját maga közt, de szétszakadni úgysem tudtok. Illetve… egy esetben igen: ha megtagad. De az állítólag iszonyatosan fájdalmas érzés.

Ezután mindannyian csöndben sétáltunk tovább gondolatainkba mélyedve. Tehát Ana és Paolo szeretik egymást, de mindketten túl erős egyéniségek, hogy sokáig kibírják egymás mellett. És akkor itt vagyok én… akit Paolo választott ki. Vajon miért engem? És ha ő is tudja, hogy csak barátok vagyunk – jó, még pluszban a mentorom -, akkor Anának miért nem mondja el? Talán ha tudná,akkor kevésbé utálna. De, nem akarom, hogy Paolo kerüljön.

Cybelének az a mondata,hogy ha titkon bejövünk egymásnak titkoljuk,mert jó nem származhat belőle. De, hát nincs is mit titkolni! Mert nincs is semmi. Tény, hogy jóképű férfi, talán a legjobb, de ez nem jelenti azt, hogy akkor kell is lennie valaminek. Ő a teremtőm és kész.

Elhatároztam, hogy megkeresem Paolót és ha nem Anával van, beszélni próbálok vele. De, rájöttem, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. Az egyes számú probléma rögtön abból adódott, hogy nem tudtam, hogy hol van az ő lakrésze. A kettes meg abból, hogy ezt akkor most kitől kérdezzem meg.

Aztán rájöttem, hogy nem kell senkitől megtudnom. Azt tudtam, hogy nagyjából hol van férfiak lakórésze, ott meg már csak megérzem az illatát. A kulcs csak az volt, hogy meg ne lássanak. Ezt sikerült elég jól kiviteleznem, senkivel sem futottam össze, a megadott lakrészig. Mélyen magamba szívtam a levegőt, és rögtön megéreztem Paolo illatát. A második ajtó volt balra. Már épp elindultam volna arra,amikor nyílt a szobájának ajtaja, szóval gyorsan behúzódtam az egyik függöny mögötti mélyedésbe, mint kiskoromban. Ana viharzott ki a szobából, majd gyorsan el is tűnt a szalon irányába.

Kiléptem a függöny mögül, hogy Paolo nehogy az orrom előtt becsukhassa az ajtót. A pillantása eddig szomorú volt, de amint meglátott,ez megváltozott és villámgyorsasággal húzott be a szobájába.

-      Mi a fenét keresel te itt?!  - förmedt rám.

-      Mi lenne, ha nem kiabálnál velem?

-      Nem lett volna szabad idejönnöd.  – szólalt meg néhány percnyi csönd után.

-      Kénytelen voltam, mert nem voltál hajlandó szóba állni velem.

-      Meg volt az oka, elhiheted, Léa.

-      Jó, akkor mondd el.

-      Erről nincs mit mondani. Ejtsük a témát.

-      Rendben, akkor beszélek én. – sóhajtottam fel. – Tudom, hogy kerülsz, az avató vacsora óta. Jó, Ana gyűlöl, na és? És, igen, tudom, hogy van köztetek valami, ami jóval több mint barátság, lehet tőlem, szerelem, vagy akármi. De, Paolo…

-      Léa, ne. – odalépett hozzám, szinte a testünk súrolta a másikét.  – Ez bonyolult. Amit Ana iránt érzek… Nos, vegyük úgy, hogy ő az,akivel passzolunk egymáshoz, de nem tudunk együtt lenni. Míg te… még sose éreztem ilyet vámpír iránt, és tudom, hogy ez nem szerelem, hanem annál erősebb valami, de, lehet,sosem tudom majd definiálni. De, ha távol tartom magam Tőled, akkor azzal elérem, hogy Ana ne bántson. Másrészt meg, érzem, néha kettőnk közt a vibrálást. Ne rázd a fejed, te is tudod, hogy igazam van!  - és ebben a pillanatban egy fülsiketítő sikítás törte meg a ház alapzaját. Rögtön tudtam, hogy ki az.

-      Blanche! – és futva elindultam a hang irányába.

10. rész - Gondolatok

Sziasztok!
Szóval most egy nagyon-nagyon rövid résszel jelentkezem. Tudom, nem ezt szoktátok tőlem, de úgy gondolom, ha tovább írnám, akkor elvenném a rész drámaiságát, szóval kárpótlásul a következő rész sokkal hosszabb lesz, ezt megígérem.
Nos, remélem tetszeni fog, nem is húzom tovább az időt!
Ölellek titeket és remélem jól telik a hetetek!
Raquel

Éreztem, ahogy a levegő megfagy körülöttünk, az ősi vámpír szinte lyukat égetett a szemével kettőnk között. Zavaromban elpirultam, majd reflexből hátráltam egyet, de nem segített. Jason testtartása is megváltozott, éreztem, ahogy megfeszül mellettem, fejét felszegte, kirívóan meredt Friderickre. Ez azonban csupáncsak néhány másodpercig tartott, majd lesütötte a szemét, fejét leszegte és mint a bukott katona kecmergett ki az ajtón.

Elképedve néztem utána. Mégis mi folyik itt? Igen, erkölcsileg megkérdőjelezhető amit tettünk, de nem hittem volna, hogy ezzel itt bárkinek baja lenne, hisz Paolo és Ana sem házasok, mégid nyílt titok, hogy viszonyuk van egymással. Egyébként is, ha nem is elfogadott, azonban egyre gyakoribb jelenség, hogy egy szerelmespár csak később pár év elteltével áll oltár elé. Arról nem beszélve, hogy Jason személyiségével, hangulatingadozásaival nem is hiszem, hogy valaha nősülésre adná a fejét. 

Kinyitottam a szám, hogy utána kiáltsak, de Friderick egyetlen pillantása a torkomra égette a szavakat. Köpni, nyelni nem tudtam intenzív pillantása alatt, már értettem, hogyan értették azt a mondást, hogy levetkőztet a szemével.Igazán zavarba ajtő volt, főleg ha figyelembe vesszük azt a nem elhanyagolható tényt is, hogy jó pár évszázada párja volt. Közelebb lépett hozzam, egyik kezét a derekamra tette a másikat pedig a hajamba túrta. Nem túl finom mozdulattal húzta hátra a fejemet, mire meglepetésemben felkiáltottam.

AZ egész egy pillanat alatt történt. Lecsapott az ajkaimra úgy, mintha az élete múlna rajta, szinte fájdalmasan csókolt, teljesen elvesztette maga felett az önkontrollt. Erős kezeivel közelebb húzott magához, testem teljesen az övéhez préselődött nem törődve azzal, hogyha nem is ellenkeztem, de nem is viszonoztam gesztusait. Friderick rendkívül vonzó volt a maga módján, ezzel szemben ez az egész annyira... helytelennek tűnt.

Az, hogy nem kedvelem Eve-t csupáncsak enyhe kifejezés. Annyi utálat és lenézés volt benne irántam, hogy már én is elkezdtem viszonozni ezeket az érzéseket, néha már azon kaptam magam, hogy legszívesebben visszaszólnék neki. Bár ez bizonyára inkább annak a hatása, hogy egyre több időt töltöttem el Ana társaságában. Ugyanakkot, még ezekkel a nem túl pozitív érzelmekkel sem tettem volna vele ilyet. Annyira árulás szaga volt, soha többet nem lettem volna képes tükörbe nézni.

Viszont ott volt az érem másik oldala. Egy olyan embernek, mint amilyen Friderick Bäcker az ember nem mond nemet. Ha mégis megpróbálja az lesz élete utolsó tette. Ezt mindenki tudta, szinte benne volt az aurájában, megérezted ahogy megláttad. Ha azért több napra az alagsorba záratot, mert véletlenül megöltem egy halandót, mit kapnék az ellenkezésért?

Mielőtt azonban bármi más megfordulhatott volna az agyaban, az ajtó hatalmas robajjal nyílt ki és a tér hirtelen megtelt zajokkal. Több ember is a terembe lépett, azonban nem volt időm beazonosítani az érkezőket, mert egy hurrikán szerű lökést csapta meg a mellkasomat.

A következő pillanatban már a falnak voltam szorítva, torkomat szorongató érzés lepte el, s bár már nem volt szükségem levegőre, mégis fulldokoltam. Lábaimmal próbáltam elérni a földet, ami kis enyhülést hozhatott volna, viszont vasmarkak tartottak fogva. Nagy nehezen fogvatartóm arcára fókuszáltam, s nem is volt nehéz felismernem benne Eve-t.

- Ereszd el - hallottam egy kimért, szinte semleges hangot, s szinte hihetetlen volt, hogy ez az előbb mág teljesen szétesett Fridericktől származott.

- Ne mondd meg, hogy mit tegyek! - acsargott a megszólított, miközben ha lehet még tovább erősített fogásán - ezért ragaszkodtál hát hozzá! Ezért került ide, nem igaz? Hogy kedvedre elszórakozhass vele! Még hogy Jasonnek keresel társat? Oh, hát ennyire ostobának nézel?

- Sok mindent mondanék rád, de eszem ágában sem lenne téged ostobának nevezni - felelte csendesen - most pedig tedd le!

- Eve - egy sokkal selymesebb, olasz akcentusú hang szólalt meg - hagydd életben a lányt. Már a családunk tagja, s mint ilyen a jog szerint...

- Tudom mit mondd a jog - Eve olyan hangerővel csattant fel, hogy a környezetében mindenki összerezzent. A fájdalom kezdett elviselhetettlenné válni, lábammal kétségbeesetten kapálództam - Sokkal jobban tudom, mint te Cesare! Én ott voltam, amikor ezeket a nevetséges, elméletileg civilizált szabályokat alkották! Kérdem én, mi baj a jól bevált szemet szemért elvvel?

- A Talio-elv sok érdekes kérdeést felvett - szólalt meg Macchiaveli - Mint például...

- Azt hiszem, hogy ez nem a megfelelő időpont a jogvitára - Friderick hangja, mintha egy árnyalatnyi dühöt sejtetett volna - Eve azonnal tedd le azt a lányt!

Már másodszor fagyott meg körülöttem a levegő. Az ősi vámpír hanglejtésén lehetett érezni, hogy kifogyott a béketűrésből, ez nem kérés, hanem parancs volt. Egy olyan utasítás, amit még Eve sem hagyhatott figyelmen kívül. Azonban sértett női önérzete nem hagyta annyiban a dolgot. Szinte láttam, ahogy forognak az agyában a gondolatok, kereste a kibúvót, valami olyan megoldást, amivel fájdalmat okozhat nekem. Végül azonban egy sátáni vigyorra húzta az ajkait.

- Kívánságod számomra parancs - válaszolta negédesen, majd felém fordult. Egy másodpercig mintha egy vörös villanást láttam volna a szemeiben, majd egy erős rántást éreztem a nyakamnál, melyet elviselhetettlen fájdalom követett. Mielőtt azonban elsikíthattam volna magamat minden elsötétült előttem.

9. fejezet - Kopogó eső

Sziasztok!

Elhoztam nektek a következő fejezetet Léa életéből. Ahogy kivettem,az előző rész annyira nem tetszett nektek - nem nagyon pipáltatok -, de remélem a mostnai rész jobban elnyeri a tetszésetek. Kicsit filósabb a mai rész, jobban beleláthattok Léa gondolotaiba. De, persze némi izgalom itt is lesz! :)

Jó olvasást és remélem,megtiszteltek egy-két pipával!

Puszi:

Sparkling Angel

A beszélgetés utáni két napot bezárkózva töltöttem a szobában. Úgy éreztem gondolkodnom kell, átgondolni mi történt velem. Ezt még egyszer sem tettem meg, mióta itt vagyok, hisz oly gyorsan történtek az események. Szerencsére, ebben nem nagyon zavartak. Úgy látszik az itt élők, akik már évszázadok óta össze voltak zárva, így gondolom, nem tudtak mindennap valami újat mondani egymásnak. Cybele nézett be hozzám egyszer, hogy tudja, jól vagyok-e.

Igazság szerint, nem tudom. Tudom, hogy nem én öltem meg azt a férfit, mégis mardosott a bűntudat, hogy nem segítettem rajta, hogy elkéstem. De, volt valami, ami még ennél is jobban marta a gyomromat: és ez nem más volt, mint a félelem. A félelem attól, hogy egyszer én is hibázok, és gyilkolni fogok. Elég hihetetlen, hogy vámpírként, akit tulajdonképpen az tart életben, ami a halandókban van, fél attól, hogy megölje őket. Pedig, ilyen természetűnek kéne lennem. Ha ezt itt bárkinek elmondanám, kinevetne. Anamaría meg egyenesen megvetne. Tudom, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor ölni fogok, de remélem, sokára lesz. Vajon milyen annak a tudata, hogy öltél? Talán megkérdezhetnék valakit… de nem! Nem akarom, hogy tudják a gyengeségeimet.

Paolo azt tanította, akkor sokkal könnyebben elkaphat minket a hév, ha olyannal vagyunk, akihez kötődünk. Mamáék… akkor ezért sem mehetek a közelükbe. Biztos bántanám őket, és ezt nem bocsátanám meg magamnak soha. Így, három hét távlatából már nagyon hiányoztak. Mi lesz később? Mikor láthatom vajon őket újra? Esküszöm, hiányzott a nővérem rosszindulata és hisztizései. Semmiségnek tűntek Anamaría mellett. Csak olyan jó lenne átölelni őt. És Anyáékat.

[…]

Csütörtökön végül úgy döntöttem, elhagyom a szobámat. Azt találtam ki, hogy naplót fogok írni. Elvégre, terveim szerint elég sokáig fogok élni. És túl sok mindent kéne észben tartanom. És elég praktikusnak tűnt, hogy lekössem a szabadidőm egy részét. Mert kötögetni, meg horgolni, azt biztos nem fogok. Csak azt nem tudtam, hogy naplót hol szerezzek. Így hát, fogtam magam és elindultam a könyvtár fele vettem az irányt.

Amikor beléptem a hatalmas szobába, a csend rám nehezedett. Itt tényleg nem volt szabad megszólalnom. És még soha nem jártam itt, holott imádtam a könyveket, amióta tudtam olvasni, faltam őket. Jól esett az ismerős illatok közt járkálni és csak ámultam, mi minden van itt. Rengeteg tudományos könyv, lexikonok, meg persze szépirodalom szép számmal. Tekintetemet elkezdtem végigfuttatni a szépirodalmi könyveken, és megakadt a szemem a kedvencemen: Büszkeség és Balítélet. Az a mű mindig elvarázsolt. Eszembe jutott, amikor először olvastam: Chloé elől csentem el és egy függöny mögött olvastam egy beugróban.

Elmosolyodtam az emlékre. Aztán rájöttem, hogy valaki figyel. És, ahogy megfordultam, Cesare Fellinivel találtam szembe magamat, ahogy Machiavellivel együtt jöttek felém. Megdermedtem. Fellini enyhén lenézően és bosszúsan méregetett, partnere ugyanakkor elmosolyodott.

-      Örömmel konstatálom, Madmoiselle Betranche, hogy örömmel forgatja a könyveket. – válaszul pukedliztem, majd gyorsan elhagytam a könyvtárat.

Égett az arcom Fellini pillantásától, és minél hamarabb szabadulni akartam a helység közeléből. Egyenesen a szobám felé vettem az irányt, de pechemre pont a ház ura jött ki a könyvtár egyik oldalsó ajtóján. Gondolom meghallotta az előbbi szösszenetet. Mosolygott rám. Egyre jobb. Miért is akartam ma elhagyni szobám békéjét?

-      Jó látni, hogy végre kimozdult a szobájából. – félszegen elmosolyodtam, de meg sem bírtam mukkanni. – Madmoiselle Léa, sajnálom,ami két nappal ezelőtt történt,de a látottak erre utaltak. Mindazonáltal, úgy gondolom, hogy nem a legjobb döntés, ha elbujdosunk szobáinkba. Nem maga tette,nincs mit szégyellnie.

-      Értettem. – suttogtam, szinte szemlesütve.

-      Na, legyen egy kicsit vidámabb! Mi ügyben járt a könyvtárban?

-      Igazából,valami olyasmi füzetet kerestem…ami naplónak való. – Vajon nem túl ciki ez így? – De, nagyon szeretek olvasni, és megtaláltam a kedvenc könyvemet. – mutattam a kezembe lévő kötetre.

-      Ez igazán helyes cselekedet, hogy naplót vezet. Jómagam is mindennap írok bele,túl hosszú ideje élek már ahhoz, hogy mindenre mindig emlékezzek. – és felnevetett. – Ha, akarja, intézhetek Önnek egy naplónak alkalmas füzetet.

-      Azt nagyon megköszönném, Frideric.

-      Nekem az öröm,Léa. – majd kezet csókolt és visszavonult a könyvtárba.

Az este egy részében kellemes nyugalommal olvasgattam a szobában,egészen addig,amíg be nem fészkelte magát a fejembe a mondat, hogy ne legyek nagyon a szobámban. Úgy éreztem,meg kell fogadnom a tanácsát. Már, ha ez tanács volt és nem parancs.

Nem akartam valamelyik szalonban olvasni,mert zsizsegést hallottam és úgy különben sem lehetne. Így, hát lekaptam a köpenyem, és kivonultam a kertbe. Enyhén szemerkélt az eső,de nem nagyon zavart. Leültem az egyik lámpás alá a padra,ami viszonylag fedett volt,és kinyitottam a könyvem. A vámpírok gondolom úgysem fázhatnak meg. És erre  a gondolatra felnevettem.

Halk mocorgásra figyeltem fel. Mintha valaki közeledett volna felém. És, mire felnéztem, megpillantottam Fellinit,ahogy a sétányon felém közeledik. Amikor észrevett, döbbentem megállt. Gondolom ő sem számított rám. De, úgy döntöttem, nem zavartatom magam, és folytattam a könyvem olvasását.

-      Mit olvas, Madmoiselle Betranche, ha kérdezhetem?

-      Jane Austentól a Büszkeség és balítéletet, Monsieur. – feleltem fel sem pillantva.

-      Gondolhattam volna, tipikus lányregény. – és leült mellém.

-      Valóban. – mégis mit akarhat tőlem?

-      A múltkori esetet könnyedén megúszta.

-      Mire gondol, Monsieur? – most komolyan a pár napja történtekről akar velem beszélni?

-      Úgy, hogy igazán nemes volt Madmoiselle Blanche-től, hogy megmentette magát, Madmoiselle Betranche.

-      Maga komolyan így gondolja? – és éreztem, hogy hosszú idő óta most először önt el a düh. A különbség csak az volt, hogy vámpírként most először történt meg ez velem, és sokkal elemibb szinten tört rám ez az egész. Éreztem a csontjaimban, a véremben,mintha a vörös posztót meglengették volna előtte.

-      Igen, hiszen Frideric mondta, mit látott.

-      Csak Monsieur Bäcker nem látta,ami előtte történt.

-      Valóban. – a hangjából azonban kihallatszott, hogy nem teljesen hisz nekem. – Mindenesetre jobban teszi,ha meghúzza magát Madmoiselle, hisz Frideric nem felejt, és a baklövéseket megtorolja.

-      Mindenesetre?! – és éreztem, hogy ennyi volt, a dühöm teljes mértékben uralta az agyam és elöntötte a testem minden sejtjét az állatias, forrongó érzelmek. – Nem gondolja, hogy ha valamiben nem én vagyok a hibás,akkor talán nem nekem kéne visszahúzódni? Én voltam az,aki meg akarta menteni azt a szerencsétlen embert! – és felpattantam. – Én, ellentétben Blanche-vel, tudtam uralni magam! De, magát nyilván nem is érdekelte ez,hisz amióta itt vagyok olyan megvetéssel és utálattal néz engem, hogy még Anamaría is megirigyelhetné! Örülök, hogy jóban van Blanche-vel és meg is ismerte,de talán legközelebb akkor ítélkezzen, ha más engem is megismert! Anélkül elég nehéz lesz! És ha most megbocsájt… - azzal felkaptam a könyvemet,és futva indultam befele.

-      Ó, és még valami, Monsieur Fellini. – fordultam hátra. – Keresztnevem is van: Léa!

És ezzel a mondattal otthagytam az igencsak ledöbbent férfit a kertben.

9. rész

Sziasztok!

Ne haragudjatok a késésért, Raquel sajnos elhavazódott a munkakezdésben, így engem kért meg, hogy tegyem fel a legújabb részt,amibl megtudhatjátok,mi történt Blanche-vel.

Jó olvasást kívánok hozzá,nekem nagyon tetszett! :)

Puszi:

Sparkling Angel

U.i.: élvezzétek a napsütést :)

A sötétben ültem, könnyeim folytak le az arcomon. Nem messze mellőlem egércincogást hallottam, bár az is lehet, hogy patkány volt. Felhúztam a térdeimet, fejemet rájuk hajtottam, s becsuktam a szememet.

Tudtam, hogy hibát követtem el, s azt is, hogy megérdemlem a büntetést. Azonban szomjam lassan elviselhetetlenné vált, mardosta a torkomat, már maga a nyelés is fájdalmat okozott. A fejem fájt, lassan kezdtem elveszíteni az időérzékemet, gondolataim zavarossá váltak. Ha nem engednek ki innen nagyon gyorsan, akkor éhen halok.

Egyáltalán lehetséges ez? Hogy egy vámpír éhen haljon? Nem tudtam a választ, s jelenleg nem volt több erőm ezen gondolkodni.

Nem tudom mennyi idő telt el - nekem hónapoknak tűnt - mire végre kinyílt az ajtó, legnagyobb riadalmamra azonban Friderick lépett be rajta, Jason és Fellini kíséretében. Jason és Friderick szúrósan méregettek, mintha valami elrontott kísérlet lennék, ellenben Cesare egy kedves mosollyal üdvözölt, amiért nem lehettem elég hálás.

- Nos, Mademoiselle - kezdett bele Friderick, figyelmemet azonban nem kerülte el, hogy a szokásos kedves modora most semmis volt, hangja kemény volt s rideg - remélem egy életre megtanulta a leckét. Nincs olyan helyzetben, hogy elveszítse az önuralmát, semmilyen helyzetben. Elvett egy életet, ezzel a tudattal kell tovább élnie az életét.

Komolyan, sőt ünnepélyesen pillantott le összegömbölyödött alakomra. Nem válaszoltam, nem igazán tudtam, mi lehetne erre a rendes felelet, ráadásul még erőm sem volt hozzá. Ezt Friderick is konstatálhatta, ugyanis a háta mögé nyúlt, s egy nagy zsákot dobott le elém. Azonnal megcsapott a vér szaga, de nem mertem érte mozdulni, hisz éreztem az éles pillantásokat rám vetülni.

- Na, máris tanultunk egy kis önuralmat - bólintott Friderick elégedetten - Nos, uraim, hagyjuk Madmoiselle Blanche-ot étkezni. Kérem hölgyem, utána jöjjön fel a küzdőterembe, Jason tanítani fog magának pár dolgot.

Azzal, hogy ennyire közel voltam a táplálékhoz csak még inkább kaparta a torkomat, így nem szólaltam meg, csupán fejemmel intettem, megértettem és ott leszek. Mindhárman kivonultak, utoljára Jasonnel, aki még mintha egy félig aggodalmas, félig lenéző pillantást küldött felém. Ez a szívembe mart.

Miközben kiszívtam a számomra elejtett szarvas vérét - aminek gusztustalan íze volt, mint régebben megtudtam azért, mert növényevő - közben Jasonön gondolkodtam. Minél több erőt merítettem, annál dühösebb lettem rá. Friderick, Eve, sőt még Léa lenézését is el tudtam viselni, de Jason... Hisz ő sem volt az önuralom bajnoka, milyen alapon néz le ő engem?

Aztán Friderick szavain kezdtem el gondolkozni. Valóban elvettem egy életet, s eddig nem is éreztem lelkiismeret furdalást. Emberi énem azt sugalta ez így nem helyes, valami érzelmet ennek felszínre kéne hoznia, de semmit nem éreztem ezzel kapcsolatban. Tudtam, rossz ember volt, hallottam, ahogy illegális dolgokat akart tenni. Eggyel kevesebb bűnöző Lyon utcáin.

Eszembe jutott egy régi emlék. Kissé elhomályosult az idő múlásával, de még mindig emlékszem, ahogy Anyám ott ült az öcsém mellett, s ápolta. Gyönyörű arcán folytak le a könnyek, nem értettem mi történik, de azt tudtam, hogy nagy baj van. Pár nap múlva meghalt, ami Anyát nagyon megviselte. Akkor sem éreztem semmit, pedig a testvérem volt. Apa akkor azt mondta, hogy még kicsi vagyok, nem értem meg a halál igazi természetét, de most. Most, már nem voltam kicsi...

Át akartam öltözni, hisz a most viselt ruháim piszkosak és szakadtak voltak, de Friderick azt mondta, hogy azonnal menjek fel, ha végeztem, így ezt tettem. Szerencsére nem találkoztam senkivel, nem akartam, hogy így lásson bárki is, legfőképpen Eve ne. Tőle aztán kaptam volna pár szúrós megjegyzést.

Mikor benyitottam a terembe, meglepetésemre Jason nem volt egyedül. Anamaríával beszélgetett éppen elmélyülten, amíg belépésem meg nem zavarta őket. Ana szemöldök felvonva vizsgálgatott, hisz az ő tökéletes külsejéhez képest én úgy néztem ki, mint egy szakadt koldus.

- Na, jó, nem érdekel mit mondott Friderick, most elviszem és felöltöztetem - közölte Ana ellentmondást nem tűrően, mire ugyan Jason nyitotta a száját - gondolom ellenkezni akart, azonban Ana csupán egy pillantásával elnémította. Kézen fogott és az ő lakrésze felé vettük az irányt.

- Hogy tudod így megfélemlíteni Jasont? - csúszott ki a számon, hisz látszólag a fekete vámpírnak sokkalta nagyobb testi ereje volt, mint a karcsú Anának. Mégis úgy viselkedett vele, mintha félne tőle.

- Sokkal idősebb vagyok nála, így erősebb is - felelte félvállról - Meg, hát mi valami féle struktúra szerint működünk. Tudod, van Friderick, aki ősi, így mindent ő irányít. Aztán van Karolina, Eve és én. Köztünk azért van pár év, de nagyjából ugyanott helyezkedünk el a ranglétrán. Aztán van Niccoló és Cesare, ők a tudós elmék, rögtön Friderick után jönnek. Utána sorban Paolo, Jason és végül Phillippe. Cybele a legfiatalabb így elvileg ő van a piramis legalján.

- És mi? - kérdeztem összezavarodva.

- Ó édesem, ti még nem vagytok a piramis részei, azt ki kell érdemelni.

A válasz nem nyugtatott meg különösebben, de nem volt időm tovább kérdezősködni, mert ebben a pillanatban megérkezett egy ruhával, így öltözködnöm kellett. Ana sürgetett, nekem úgy jött le, hogy Friderick még mindig rajtam tartja a szemét, s nem örülne, ha rájönne, nem ott vagyok, ahol ő tudja.

Mikor visszamentünk és elkezdtük a kiképzést, Jason nagyon durva volt velem, kétszer is majdnem elsírtam magam. Ana volt kettőnk között a villámhárító, aki szerint az ilyen előfordul, s csupán a tapasztalatlanságom okán fordulhatott elő. Nos, a többiek nem így látták. Mindenesettre jól esett, hogy ő mellettem áll, mégha nem is volt a világ legbarátságosabb embere.

Már éjfélt ütött az óra, végletekig kimerültem, fájt mindenem és még az extra gyors gyógyulásom mellett is maradtak sérülések főleg a hasamon és a vállamon. Alig bírtam mozogni.

- Kelj fel, Blanche - utasított Jason katonás modorban. Ez volt az a pont, amikor kijött belőlem a düh.

- Ez is a büntetésem része? - csattantam fel - Hogy halálra vertek?

- Egy vámpírt nem lehet halálra verni - még csak arra se vette a fáradtságot, hogy hátra nézzen - csupán a tűrőképességedet nyújtom, hogy jobban tudj uralkodni magadon. Minél tovább bírod, annál később veszted el az önuralmad.

Hát úgy tűnt ebben nem vagyok jó. Ismét éreztem, ahogy az érzékeim átveszik az irányítást fölöttem, fogaim kivillantak, behajlítottam a lábamat, fejemet előretoltam, olyan voltam, mint egy állat, egy nagyon veszélyes állat.

- Blanche - Jason mélyen a szemembe nézett, még pislogni sem pislogott - Önuralom.

Mordultam egyet, de éreztem, ahogy az adrenalin lassan elpárolog belőlem, a szívverésem lassult, a fogaim visszahúzódtak. Jason segített lehiggadni!

- Nagyon jó - mosolygott rám, napok óta most először szívből. Odalépett hozzám, jobb kezét beletúrta a hajamba. Ismét felgyorsult a légzésem, de most éppen nem a düh miatt - Mikor úgy érzed elveszted a fejed, próbálj valami emberi érzést előhozni magadból. Örömöt, szeretet, bármit, ami nem állatias. Gondolj valami emlékre, ami visszahoz.

- Mégis milyen emlékre? - kérdeztem rekedten, és ebben a pillanatban nagyon örültem, hogy Ana nincs már velünk egy légtérben.

- Oh, ha magadtól nincs ilyen, én tudok neked gyártani ilyen emléket - suttogta bele a fülembe, majd éreztem, ahogy lábra állít, s a falhoz nyom. Szinte mozdulni sem bírtam, karjaim, lábaim min d fogságba estek az Ő nagy férfias teste miatt.

Ismét lehajolt és megcsókolt. Azonban ez nem olyan csók volt, mint a múltkori. Ez követelőző volt, szenvedélyes, majdhogynem fájdalmas. Érzetem, ahogy Jason keze közben bebarangolja a testemet, s bár az illem azt kívánta, hogy ez ellen hevesen tiltakozzak, mégsem tettem. Annyira jó érzés volt, felébresztett bennem valamit, a hasamba egy kellemes, meleg érzés kezdett el kialakulni, s azt kívántam, bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat.

- Khm - hallottunk meg egy hangot, mire szétrebbentünk. Ajkam kissé megdagadt a heves csóktól, de jelenleg ez volt a legkisebb problémám. Az ajtóban ugyanis Friderick állt, s egyáltalán nem tűnt boldognak attól, amit látott.