9. fejezet - Kopogó eső

Sziasztok!

Elhoztam nektek a következő fejezetet Léa életéből. Ahogy kivettem,az előző rész annyira nem tetszett nektek - nem nagyon pipáltatok -, de remélem a mostnai rész jobban elnyeri a tetszésetek. Kicsit filósabb a mai rész, jobban beleláthattok Léa gondolotaiba. De, persze némi izgalom itt is lesz! :)

Jó olvasást és remélem,megtiszteltek egy-két pipával!

Puszi:

Sparkling Angel

A beszélgetés utáni két napot bezárkózva töltöttem a szobában. Úgy éreztem gondolkodnom kell, átgondolni mi történt velem. Ezt még egyszer sem tettem meg, mióta itt vagyok, hisz oly gyorsan történtek az események. Szerencsére, ebben nem nagyon zavartak. Úgy látszik az itt élők, akik már évszázadok óta össze voltak zárva, így gondolom, nem tudtak mindennap valami újat mondani egymásnak. Cybele nézett be hozzám egyszer, hogy tudja, jól vagyok-e.

Igazság szerint, nem tudom. Tudom, hogy nem én öltem meg azt a férfit, mégis mardosott a bűntudat, hogy nem segítettem rajta, hogy elkéstem. De, volt valami, ami még ennél is jobban marta a gyomromat: és ez nem más volt, mint a félelem. A félelem attól, hogy egyszer én is hibázok, és gyilkolni fogok. Elég hihetetlen, hogy vámpírként, akit tulajdonképpen az tart életben, ami a halandókban van, fél attól, hogy megölje őket. Pedig, ilyen természetűnek kéne lennem. Ha ezt itt bárkinek elmondanám, kinevetne. Anamaría meg egyenesen megvetne. Tudom, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor ölni fogok, de remélem, sokára lesz. Vajon milyen annak a tudata, hogy öltél? Talán megkérdezhetnék valakit… de nem! Nem akarom, hogy tudják a gyengeségeimet.

Paolo azt tanította, akkor sokkal könnyebben elkaphat minket a hév, ha olyannal vagyunk, akihez kötődünk. Mamáék… akkor ezért sem mehetek a közelükbe. Biztos bántanám őket, és ezt nem bocsátanám meg magamnak soha. Így, három hét távlatából már nagyon hiányoztak. Mi lesz később? Mikor láthatom vajon őket újra? Esküszöm, hiányzott a nővérem rosszindulata és hisztizései. Semmiségnek tűntek Anamaría mellett. Csak olyan jó lenne átölelni őt. És Anyáékat.

[…]

Csütörtökön végül úgy döntöttem, elhagyom a szobámat. Azt találtam ki, hogy naplót fogok írni. Elvégre, terveim szerint elég sokáig fogok élni. És túl sok mindent kéne észben tartanom. És elég praktikusnak tűnt, hogy lekössem a szabadidőm egy részét. Mert kötögetni, meg horgolni, azt biztos nem fogok. Csak azt nem tudtam, hogy naplót hol szerezzek. Így hát, fogtam magam és elindultam a könyvtár fele vettem az irányt.

Amikor beléptem a hatalmas szobába, a csend rám nehezedett. Itt tényleg nem volt szabad megszólalnom. És még soha nem jártam itt, holott imádtam a könyveket, amióta tudtam olvasni, faltam őket. Jól esett az ismerős illatok közt járkálni és csak ámultam, mi minden van itt. Rengeteg tudományos könyv, lexikonok, meg persze szépirodalom szép számmal. Tekintetemet elkezdtem végigfuttatni a szépirodalmi könyveken, és megakadt a szemem a kedvencemen: Büszkeség és Balítélet. Az a mű mindig elvarázsolt. Eszembe jutott, amikor először olvastam: Chloé elől csentem el és egy függöny mögött olvastam egy beugróban.

Elmosolyodtam az emlékre. Aztán rájöttem, hogy valaki figyel. És, ahogy megfordultam, Cesare Fellinivel találtam szembe magamat, ahogy Machiavellivel együtt jöttek felém. Megdermedtem. Fellini enyhén lenézően és bosszúsan méregetett, partnere ugyanakkor elmosolyodott.

-      Örömmel konstatálom, Madmoiselle Betranche, hogy örömmel forgatja a könyveket. – válaszul pukedliztem, majd gyorsan elhagytam a könyvtárat.

Égett az arcom Fellini pillantásától, és minél hamarabb szabadulni akartam a helység közeléből. Egyenesen a szobám felé vettem az irányt, de pechemre pont a ház ura jött ki a könyvtár egyik oldalsó ajtóján. Gondolom meghallotta az előbbi szösszenetet. Mosolygott rám. Egyre jobb. Miért is akartam ma elhagyni szobám békéjét?

-      Jó látni, hogy végre kimozdult a szobájából. – félszegen elmosolyodtam, de meg sem bírtam mukkanni. – Madmoiselle Léa, sajnálom,ami két nappal ezelőtt történt,de a látottak erre utaltak. Mindazonáltal, úgy gondolom, hogy nem a legjobb döntés, ha elbujdosunk szobáinkba. Nem maga tette,nincs mit szégyellnie.

-      Értettem. – suttogtam, szinte szemlesütve.

-      Na, legyen egy kicsit vidámabb! Mi ügyben járt a könyvtárban?

-      Igazából,valami olyasmi füzetet kerestem…ami naplónak való. – Vajon nem túl ciki ez így? – De, nagyon szeretek olvasni, és megtaláltam a kedvenc könyvemet. – mutattam a kezembe lévő kötetre.

-      Ez igazán helyes cselekedet, hogy naplót vezet. Jómagam is mindennap írok bele,túl hosszú ideje élek már ahhoz, hogy mindenre mindig emlékezzek. – és felnevetett. – Ha, akarja, intézhetek Önnek egy naplónak alkalmas füzetet.

-      Azt nagyon megköszönném, Frideric.

-      Nekem az öröm,Léa. – majd kezet csókolt és visszavonult a könyvtárba.

Az este egy részében kellemes nyugalommal olvasgattam a szobában,egészen addig,amíg be nem fészkelte magát a fejembe a mondat, hogy ne legyek nagyon a szobámban. Úgy éreztem,meg kell fogadnom a tanácsát. Már, ha ez tanács volt és nem parancs.

Nem akartam valamelyik szalonban olvasni,mert zsizsegést hallottam és úgy különben sem lehetne. Így, hát lekaptam a köpenyem, és kivonultam a kertbe. Enyhén szemerkélt az eső,de nem nagyon zavart. Leültem az egyik lámpás alá a padra,ami viszonylag fedett volt,és kinyitottam a könyvem. A vámpírok gondolom úgysem fázhatnak meg. És erre  a gondolatra felnevettem.

Halk mocorgásra figyeltem fel. Mintha valaki közeledett volna felém. És, mire felnéztem, megpillantottam Fellinit,ahogy a sétányon felém közeledik. Amikor észrevett, döbbentem megállt. Gondolom ő sem számított rám. De, úgy döntöttem, nem zavartatom magam, és folytattam a könyvem olvasását.

-      Mit olvas, Madmoiselle Betranche, ha kérdezhetem?

-      Jane Austentól a Büszkeség és balítéletet, Monsieur. – feleltem fel sem pillantva.

-      Gondolhattam volna, tipikus lányregény. – és leült mellém.

-      Valóban. – mégis mit akarhat tőlem?

-      A múltkori esetet könnyedén megúszta.

-      Mire gondol, Monsieur? – most komolyan a pár napja történtekről akar velem beszélni?

-      Úgy, hogy igazán nemes volt Madmoiselle Blanche-től, hogy megmentette magát, Madmoiselle Betranche.

-      Maga komolyan így gondolja? – és éreztem, hogy hosszú idő óta most először önt el a düh. A különbség csak az volt, hogy vámpírként most először történt meg ez velem, és sokkal elemibb szinten tört rám ez az egész. Éreztem a csontjaimban, a véremben,mintha a vörös posztót meglengették volna előtte.

-      Igen, hiszen Frideric mondta, mit látott.

-      Csak Monsieur Bäcker nem látta,ami előtte történt.

-      Valóban. – a hangjából azonban kihallatszott, hogy nem teljesen hisz nekem. – Mindenesetre jobban teszi,ha meghúzza magát Madmoiselle, hisz Frideric nem felejt, és a baklövéseket megtorolja.

-      Mindenesetre?! – és éreztem, hogy ennyi volt, a dühöm teljes mértékben uralta az agyam és elöntötte a testem minden sejtjét az állatias, forrongó érzelmek. – Nem gondolja, hogy ha valamiben nem én vagyok a hibás,akkor talán nem nekem kéne visszahúzódni? Én voltam az,aki meg akarta menteni azt a szerencsétlen embert! – és felpattantam. – Én, ellentétben Blanche-vel, tudtam uralni magam! De, magát nyilván nem is érdekelte ez,hisz amióta itt vagyok olyan megvetéssel és utálattal néz engem, hogy még Anamaría is megirigyelhetné! Örülök, hogy jóban van Blanche-vel és meg is ismerte,de talán legközelebb akkor ítélkezzen, ha más engem is megismert! Anélkül elég nehéz lesz! És ha most megbocsájt… - azzal felkaptam a könyvemet,és futva indultam befele.

-      Ó, és még valami, Monsieur Fellini. – fordultam hátra. – Keresztnevem is van: Léa!

És ezzel a mondattal otthagytam az igencsak ledöbbent férfit a kertben.