10. fejezet - A kötelék

Sziasztok!

Íme én is elhoztam a következő részt,ami már egészen pontosan a 10.! Azt látom,hogy szoktatok néha pipálgatni,de bármilyen gondolatotok merül fel,írjátok le nyugodtan kommentbe! Én csak örülök,ha olvasok tőletek! Jó olvasást a következő részhez,ami majd a következőben fog kiteljesedni! ;)

Szép vasárnapot!

Sparkling Angel

Határozottan igaza volt az én drága nővéremnek abban, hogy igenis nagyon bosszantó tudok lenni. Csak ő erre mindig reagált, vagy kieszelt valamit, aminek aztán én ittam meg a levét. De, persze sosem tanultam belőle, mindig újra és újra kezdtem. Nekem csak egy kis szórakozás volt. Mint ahogy most is az.

Viszont a mostani „ellenfelem” egyáltalán nem olyan, mint Chloé. Ő csak csöndben van és nézi az egészet. De, amikor felpillantok, és belenézek a szemébe, látom a tekintetében, hogy őt ez zavarja és bosszantja. Van még valami a pillantásaiban, de arra még nem jöttem rá… És, hogy tulajdonképpen mit is csinálok? Csak követem Frideric tanácsát és nem bujkálok a szobámban. Sőt, ellenkezőleg. Lenn vagyok a szalonban, Cybelével az aktuális divaton vitatkozunk – ha, engem kérdeztek, pocsék – illetve elkezdtem tanulni csillagászatot Machiavellitől. Mindig is érdekelt és Niccoló nagyon sokat tud róla. Én meg szorgosan jegyzetelek és tanulok. És, az sem mellékes, hogy ezzel zavarba hozom Monsieur Fellinit, hiszen ott is gyakran megfordulok,ahol azt hihette, hogy nem.

Tanulni általában a szobámban tanultam, illetve – hála Fridericnek -, a naplómat is itt írtam. Egy gyönyörű, bordó, bőrkötéses füzet állt a rendelkezésemre, és minden este legalább egy órán keresztül írtam bele. Ha nem a napomról,akkor a gondolataimról. Sokszor kalandozott el a figyelmem, leginkább a családom felé. Hiányoztak. Néha még mindig úgy éreztem, hogy hibát követtem el. De akkor mindig volt valami ellenreakció, ami miatt visszaszívtam ezt magamba. Mégis, olyan téma volt ez számomra amit minél mélyebbre el akartam ásni magamban. Úgy éreztem, van annyi önuralmam, hogy mélyen magamban tartsam.

A kínos incidens után így két héttel már senki sem beszélt a történtekről, és Blanche is túltette magát a komoly büntetésén. Épp az említett személlyel illetve Cybelével sétáltunk a kertben és élveztük, hogy még így éjszaka is,milyen szépen nyiladoznak a fák és bokrok virágai. Bár én jobban szeretem fényes nappal, vagy alkonyi fényben csodálni őket, de erre azt hiszem, többé nem lesz lehetőségem.

Az egyik párhuzamos úton a bokrok közt megláttuk Paolot és mindhárman odaköszöntünk neki,mire ő sarkon fordult és beviharzott a házba.

-      Mi volt ez, Léa? – kérdezte megdöbbenve Blanche.

-      Nem tudom… az elmúlt hetekben került engem. – és valóban. Egészen pontosan az Ana incidens óta nem nagyon tartózkodott a közelemben.

-      Még az edzéseidre se jön el?

-      De, oda igen. De máshol nem nagyon futunk össze. Szerintem direkt csinálja.

-      Szerinted nem lehet köze ennek Anamaríához?

-      Blanche, hidd el én is csak erre tudok gondolni, hogy megtiltotta vagy valami ilyesmi. Ők, amúgy együtt vannak?

-      Most nem. – felelte Cybele. – Egyikük sem az a típus,aki egy ember mellett lehorgonyozna, túl csapodárak és szenvedélyesek ahhoz. De, Ana mindig is utálta, ha valaki tartósan felbukkant Paolo közelében. Ha meg kivételesen együtt vannak akkor meg pláne.

-      Akkor sem értem. Ha igazán ismerné Paolot, és beszélne vele, tudná, hogy maximum barátok vagyunk. De, ő segít mindenben itt. Most meg, nincs itt velem, és félek,elveszek.

-      Szerintem, még ha Paolo szólt is volna, az csak olaj lenne a tűzre nála. – vetette közbe Blanche.

-       Lehet. De, van, ami ennél jóval fontosabb. – Blanche meg én hirtelen megfordultunk, és döbbent tekintettel meredtünk rá. – Paolo teremtett Téged. – nyugtázta Cybele, de ettől még mindig nem lett érthetőbb a dolog. – Erről még nem beszélt nektek senki? Ajjh, ezt nem hiszem el… Szóval, Léa, Ana nem arra féltékeny, hogy jóban vagy Paoloval,vagy esetleg valahol titkon bejöttök egymásnak. Vagy, ha igen, akkor ez számára sose derüljön ki. Paolo teremtett Téged Léa. Még nem érzed, de talán ez az egyik legerősebb kötelék, ami két vámpír közt kialakulhat. Érzitek egymást, és a vérkötelék erősebb, mint bármely más kapcsolat. És Ana emiatt gyűlöl. Mert, még ha együtt is vannak Paoloval,akkor se lesz olyan erős a kapcsolata vele,mint neked. És ez bármilyen fura is lehet, de valahol megértem őt. Szerintem még Paolo se érti ezt a kapcsolatot közted és saját maga közt, de szétszakadni úgysem tudtok. Illetve… egy esetben igen: ha megtagad. De az állítólag iszonyatosan fájdalmas érzés.

Ezután mindannyian csöndben sétáltunk tovább gondolatainkba mélyedve. Tehát Ana és Paolo szeretik egymást, de mindketten túl erős egyéniségek, hogy sokáig kibírják egymás mellett. És akkor itt vagyok én… akit Paolo választott ki. Vajon miért engem? És ha ő is tudja, hogy csak barátok vagyunk – jó, még pluszban a mentorom -, akkor Anának miért nem mondja el? Talán ha tudná,akkor kevésbé utálna. De, nem akarom, hogy Paolo kerüljön.

Cybelének az a mondata,hogy ha titkon bejövünk egymásnak titkoljuk,mert jó nem származhat belőle. De, hát nincs is mit titkolni! Mert nincs is semmi. Tény, hogy jóképű férfi, talán a legjobb, de ez nem jelenti azt, hogy akkor kell is lennie valaminek. Ő a teremtőm és kész.

Elhatároztam, hogy megkeresem Paolót és ha nem Anával van, beszélni próbálok vele. De, rájöttem, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. Az egyes számú probléma rögtön abból adódott, hogy nem tudtam, hogy hol van az ő lakrésze. A kettes meg abból, hogy ezt akkor most kitől kérdezzem meg.

Aztán rájöttem, hogy nem kell senkitől megtudnom. Azt tudtam, hogy nagyjából hol van férfiak lakórésze, ott meg már csak megérzem az illatát. A kulcs csak az volt, hogy meg ne lássanak. Ezt sikerült elég jól kiviteleznem, senkivel sem futottam össze, a megadott lakrészig. Mélyen magamba szívtam a levegőt, és rögtön megéreztem Paolo illatát. A második ajtó volt balra. Már épp elindultam volna arra,amikor nyílt a szobájának ajtaja, szóval gyorsan behúzódtam az egyik függöny mögötti mélyedésbe, mint kiskoromban. Ana viharzott ki a szobából, majd gyorsan el is tűnt a szalon irányába.

Kiléptem a függöny mögül, hogy Paolo nehogy az orrom előtt becsukhassa az ajtót. A pillantása eddig szomorú volt, de amint meglátott,ez megváltozott és villámgyorsasággal húzott be a szobájába.

-      Mi a fenét keresel te itt?!  - förmedt rám.

-      Mi lenne, ha nem kiabálnál velem?

-      Nem lett volna szabad idejönnöd.  – szólalt meg néhány percnyi csönd után.

-      Kénytelen voltam, mert nem voltál hajlandó szóba állni velem.

-      Meg volt az oka, elhiheted, Léa.

-      Jó, akkor mondd el.

-      Erről nincs mit mondani. Ejtsük a témát.

-      Rendben, akkor beszélek én. – sóhajtottam fel. – Tudom, hogy kerülsz, az avató vacsora óta. Jó, Ana gyűlöl, na és? És, igen, tudom, hogy van köztetek valami, ami jóval több mint barátság, lehet tőlem, szerelem, vagy akármi. De, Paolo…

-      Léa, ne. – odalépett hozzám, szinte a testünk súrolta a másikét.  – Ez bonyolult. Amit Ana iránt érzek… Nos, vegyük úgy, hogy ő az,akivel passzolunk egymáshoz, de nem tudunk együtt lenni. Míg te… még sose éreztem ilyet vámpír iránt, és tudom, hogy ez nem szerelem, hanem annál erősebb valami, de, lehet,sosem tudom majd definiálni. De, ha távol tartom magam Tőled, akkor azzal elérem, hogy Ana ne bántson. Másrészt meg, érzem, néha kettőnk közt a vibrálást. Ne rázd a fejed, te is tudod, hogy igazam van!  - és ebben a pillanatban egy fülsiketítő sikítás törte meg a ház alapzaját. Rögtön tudtam, hogy ki az.

-      Blanche! – és futva elindultam a hang irányába.