8.fejezet - Tilosban járni jó!

Sziasztok!

Remélem tetszett az előző rész, most itt a folytatása, azt hiszem, elég akciódús rész lett.

Szóval más nem is marad hátra,mint hogy jó olvasást kívánjak! :)

Sparkling Angel

-      Kifele! – sziszegte a fülembe, majd a karomnál fogva kirángatott.

Másodpercek alatt ráncigált ki a szalonból, a házból, és a kert fele tartottunk. Végül egy hatalmas kőpadnál megállt, és lelökött a földre. A fejem a padhoz koppant. Aúcs.

-      Kár, hogy nem vagy még mindig egy szánalmas kis emberi lény. Akkor csak fognám, és kitépném a szívedet. Nem is… inkább kínoználak, kicsikarnám belőled a lélek utolsó szikráját, és csak utána küldenélek a másvilágra. – és felnevet. Mint a sátáni kacaj…

-      Számodra ez mulatságos? – végülis ,csak az én életemmel viccelődik. De már nem vagyok ember. Viszont,ahhoz sem fér kétség,hogy ő jóval erősebb és tapasztaltabb nálam.

-      Rengeteg minden szórakoztat. El sem tudod képzelni,mi minden.

-      Megkérdezhetném, hogy miért szakítottad félbe a táncomat?

-      A táncodat? A táncodat?! – hangja hisztérikus magasságokba szökött. – Elég bátor egy lánynak képzeled magad. – majd hirtelenjében az oszlophoz szorít és torkon ragad. – Neked nincs itt semmiféle táncod!

-      Mégis, mit ártottam neked? – suttogtam, de éreztem testem minden tagja feszül, és vár, hogy visszavághasson.

-      Még semmit. És teszek is róla, hogy ez így maradjon. – és roppant egyet a nyakamon. Úristen, ez pokolian fáj! – Óóó, csak nem fáj? Jaj, de sajnálom! Kár, hogy nem tudod, mi az igazi fájdalom! Még… - és újfent elmosolyodik, majd roppant egyet a gerincemen. A fájdalom egy másodperc töredéke alatt jut el minden sejtemhez. Nem bírok sikítani. Nem tudok.

-      Ana! – hallom a közeli távolból Frideric szigorú és erőteljes kiabálását. – Velem jössz! Most! – ezt szinte már üvölti. Ana elenged.

-      Jól jegyezd meg: Paolo az enyém! – suttogja a fülembe, majd megfordul és követi Fridericet. A földre rogyok és feltör belőlem a sírás. Már, amennyire bírok sírni. Mégis mit ártottam neki? Hisz… hisz Paolo csak a barátom!

-      Chsss! – felnézek és Paolo áll előttem. Remek. – Nem áll jól neked ha sírsz. Na, gyere, felviszlek. – azzal ölbe kap,mire elfojtok egy sikítást. Pokolian fáj mindenem. – Ne aggódj, egy óra, és kutya bajod se lesz!

Mikor felébredtem, már este volt. Óvatosan megmozgattam a kezem, a lábam, majd felültem. Paolonak igaza volt. Tényleg semmi bajom sem volt. Még egy előny a vámpírlét mellett. Halandóként Ana kicsinálhatott volna. Még mindig nem értettem, mi a baja velem, de tudtam, hogy köze van Paolohoz. Azon merengtem, hogy járnak-e vagy valami ilyesmi, mert csak e miatt lehetett. Pedig tudhatná, hogy nincs köztünk semmi! Jó, igaz, hogy ő az egyik legjóképűbb férfi a földön, akit valaha láttam, de ő segít mindenben, és eszem ágában sincs ezt elszúrni. Pláne, hogy nem tűnik a hűség mintaképének. Csalfákra meg nincs szükségem.

-       Hello! – lépett be a szobába Blanche. Arca csak úgy sugárzott a boldogságtól. – Zavarom.. illetve zavarlak?

-      Nem, gyere csak, ülj ide az ágyamra. – és én is felültem. Ekkor vettem észre, hogy már nem a tegnapi ruhám van rajtam, hanem hálóing. Paolo! – Vidámnak tűnsz Blanche. Mesélj, jó volt a tegnap estéd?

-      Nagyon is! Még sosem voltam estélyen vagy csak egy jobb vacsorán… és ez az egész egyszerűen fantasztikus! Imádtam az estét!

-      Ennek örülök. – és elmosolyodtam. Legalább valakinek jó estéje volt.

-      Léa…?

-      Mondd Blanche!

-      Arra gondoltam, hogy kiszökhetnénk. – és vetett rám egy pajkos mosolyt. – Jó páran valami bálon vannak, szóval arra gondoltam elmehetnénk sétálni a városba.

-      Miért is ne? Elég jól hangzik. Csak várj, fel kell öltöznöm.

-      Segíthetek? – ajjaj, előbújtak a régi berögződések.

-      Blanche, igazán nem kell,köszönöm. Otthon sem volt szobalányom. – mire láttam, hogy kicsit megsértődött. – Blanche…

-      Anno sem ez volt a dolgom.

-      Ne haragudj, sajnálom. Figyelj… lenne kedved kiválasztani,miben jöjjek ma veled? –amire ő is elmosolyodott.

Fél óra múlva már Lyon belvárosa felé sétáltunk. Blanche egészen felvidult útközben, mesélt Jasonről, a közös táncukról,ahol ő igazán bénának érezte magát. Mesélt a többiekről is. Eve még mindig keresztül néz rajta, és ő se értette Philippe egy szavát sem. És jót kacagtunk, amikor közöltem, hogy én sem. Monsieur Felliniről is beszélt, hogy elég visszahúzódónak találja, de kíváncsi volt rá és az életére és beszélgettek aztán a főzésről. Blanche odáig volt érte. Engem meg kíváncsivá tett.

Lassan beértünk a belvárosba, ami hétfő este lévén, eléggé kihalt volt. Nem is értem, milyen bált tarthatnak ma este. Biztos valami különleges alkalom van. Mi meg persze nem mehetünk. Blanche még csak-csak, de én nem mehetek, hiszen elég sokan ismernek… Vajon Édesapám mit talált ki?  A helyzet, amibe hoztam őket... hihetetlen mennyire, de mennyire önző vagyok!

Önvádaskodásomból, gondolataimból, hirtelen kizökkentett valami: a radarom. Az éhség radara. Egyszerre toppantunk meg Blanche-vel, és fordultunk balra. Az egyik sikátorban két férfit láttunk, nyilván valami üzletet intéztek,ami biztosan nem legális. Kaján vigyor jelent meg az arcomon. Jobban szerettem olyan embereket „megtámadni”, akik nem voltak méltóak arra, hogy a jó embereket bántsák. Összenéztem Blanche-vel.

-      Én jutok bajba, és te kérsz segítséget? – kérdezi. Bólintok. A mi kis szokásos játékunk.

Kissé közelebb megyünk a sikátor széléhez,de nem vettek észre. Blanche a falnak dőlve lerogyott a koszba. Ő mégis, hogy képes ilyenre? Nem muszáj a földön rosszul lenni,nem?

Léa, most nincs időd ezen gondolkodni! Elkezdtem futni a két férfi felé,akik hamar észrevettek. Éreztem, ahogy lüktet bennük a vér…

-      Elnézést! Kérem, kérem! – sikoltottam és igyekeztem kétségbeesettnek tűnni. A színészkedés nem volt az én asztalom. De, sikerült, a két férfi felém fordult. – Kérem.. a nővérem… rosszul lett az utcán.. Kérem!

-      Nyugodjon meg, Madmoiselle! Hol a nővére?

-      Itt… a sikátor végén… Összeesett. Kérem, segítsenek? – éreztem,ahogy könny csordul le az arcomon. Vajon sikerül? Legszívesebben rájuk ugrottam volna.

-      Mutassa Madmoiselle!

A két férfi elindult mögöttem a sikátor széle felé. Éreztem, ahogy egész testemen végigfut egy remegés, amit mindig akkor éreztem,amikor eljött a táplálkozás ideje. Odaértünk Blanchez,aki azt tettette,mintha ájult lenne. Az egyik férfi lehajolt hozzá, a másik fölé hajolt. Eljött a pillanat. Fogtam a hajoló férfit és hirtelen mozdulattal a falnak döntöttem, majd betapasztottam a száját a kezemmel és belevájtam éles szemfogaimat a nyakába.

Szerencsém, hogy Paolo megtanította, mit kell figyelnem ahhoz, hogy időben leállhassak. A szívverést. Csakis ennek köszönetem,meg talán az önuralmamnak, hogy most abba tudtam hagyni. Mesés volt. Sikerült elbűvölnöm, még mielőtt elájult volna, majd elengedtem, és hagytam, hogy a fal mentém a földre csússzon.

Ekkor figyeltem csak újra Blanchre, aki még mindig a földön ülve szívta  a másik nyakát. Már túl hosszú ideje szívta… Füleltem és éreztem, ahogy a férfi pulzusa lassult. Jesszusom, Blanche nem ölhetsz meg valakit!

-      Blanche, azonnal hagyd abba! – sziszegtem, mire csak egy felhördülő morgás volt a válasz. Meg fogja ölni,meg fogja ölni! – Blanche! – kiáltottam rá, és félrelöktem.

A karjából kihulló félig halott férfit gyorsan elkaptam. Mit kell ilyenkor csinálni? Elbűvöltem, de már nem tudta visszamondani, mert elvesztette az eszméletét. Legalábbis remélem. De tompán még hallottam a pulzusát.

-      Léa… - sziszegte Blanche.

-      Te csak ne kezdd! Ha nem löklek el,megölted volna! – meredtem rá dühösen és éreztem, hogy szemfogaim újra előbukkannak. Szóval, ilyen ha egy vámpír dühös.

-      Hölgyeim! – a február végi hűvös időt átszelő kiáltásra megfordultunk és a távolban Fridericet pillantottuk meg. Majd, egy másodperc alatt ott termett előttünk. Megvizsgálta a fal mellett fekvő, és az orrom előtt fekvő férfit,de azon felül, hogy felhúzta a szemöldökét, semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Majd intett, hogy kövessük, és hazatértünk.

Legközelebb csak otthon szólalt meg, egy kis fogadó szobában, ahol ott volt még Monsieur Fellini is.

-      Azt hiszem, ennél jobban nem is lehetnék megdöbbenve. – hangja halk volt és hideg. - Most, nem arra gondolok, hogy elhagyták a házat és vadászni indultak. Tudják mindketten jól a szabályokat. De, hogy ilyen mértékű hiányát az önmegtartóztatásnak én még nem láttam! Madmoiselle Betranche – fordul felém és a tekintete égetett -, ekkorát kell csalódnom? Majdnem megölt egy embert! Reménykedjünk benne, hogy nem éli túl, és akkor Paolónak csak a testet kell eltakarítania! És tudjuk, hogy magának még nem megy a legjobban a bájolás! Ha akar,sokra képes, de ez nem így megy! Nagyot csalódtam Önben! Büntetést érdemel, és ez nem olyan, mint amilyenekre gondol! – megsemmisülve és döbbenten álltam ott,mert Blanche áldozatáról volt szó, de nem voltam hajlandó elárulni. Sosem voltam az a fajta. – Remélem vállalja büntetését. – Megadóan bólintottam. Ekkor lépett be Paolo. – Nos?

-      Halott. – elkéstem. Nem mentettem meg. Nem voltam elég ügyes.

-      Uram… Nem Léa ölte meg azt az embert. Én voltam. Léa csak meg akart állítani. – bámultam Blanchet, és tiszteltem. És éreztem, hogy elönt a hála. Még akkor is,ha tényleg ő tette,és igazából végre vállalja a felelősséget.

-      Madmoiselle Babineaux, nem kell védenie a barátnőjét. Láttam, hogy ő állt a test mellett.

-      Igen, de csak mert engem ellökött! Ő mikor befejezte, észrevette, hogy én még nem hagytam abba! És nem hallgattam rá! – itt bocsánatkérő pillantást vetett rám, mire óvatosan megbiccentettem a fejem. - Ezután ellökött, és megpróbálta eszméleténél tartani a férfit,de ezek szerint… Legszívesebben nekimentem volna Léa-nak…

-      Frideric, mindkét testen érezni Léa illatát. Blanche illata azonban csak a halott testen fellelhető. – mire a megszólított bólintott.

-      Remélem, mindketten tanulnak az esetből. Paolo, kérlek kísérd fel Léa-t a szobájába.

Csöndben tettük meg az utat a szobámig. Belül még mindig rettegtem, hogy mi lesz a büntetésem. Mikor a szobámba léptem, hallottam, hogy Paolo is utánam jön.

-      Ne aggódj, Léa. Nem lesz semmi baj. De, ha lenne is, én itt vagyok. – és átölelt. Majd sietve távozott.