4. rész - Isten hozott!

Cybele felvezetett a lépcsőn egészen a második emeletre. Lenyűgözött az az antik összhatás, ami a lépcsőházból áradt, mégis látszott rajta, hogy minden karban van tartva. Egyáltalán nem ilyennek képzeli az ember a vámpírok lakhelyét - nem mintha én valaha is el akartam volna képzelni.

A szőke lánynak mellettem be sem állt a szája, egyértelműen ő volt a legközvetlenebb ember, akivel valaha is találkoztam. Végigmentünk egy hosszú folyosón melynek mind a két oldalán ajtók helyezkedtek el, majd az utolsó előttinél megálltunk.

- Itt van mindenki szobája - intett Cybele a háta mögé - Kivéve Friderickét és Eve-ét, nekik még egy emelettel feljebb. Eve kivívta magának, hogy külön legyenek.

Beléptünk a helységbe, amitől leesett az állam. Olyan volt, mint a kisasszonyok szobája a LaCourte házban, sőt talán még annál is szebb. Egy hatalmas baldachinos ágy foglalta el a tér nagy részét, az egyik fal mellett egy gyönyörű íróasztal állt, de volt ott öltözködő szekrény, de még könyvespolc is.

- Ez az enyém? - kérdeztem félénken, nem hittem el, hogy ilyen szerencsés lehetek.

- Persze - úgy tűnt Cybele már megszokta ezt, de nekem annyi kérdésem lett volna hozzá, hogy nem is tudtam hol kezdjem. Végül úgy döntöttem, hogy felteszem azt a kérdést, ami talán a legjobban izgatott mind közül.

- Mikor... szóval mikor leszek...? - nem bírtam hangosan kimondani még a vámpír szót. Annyira... félelmetesen hangzott.

- Nyugodtan kimondhatod: vámpír - nevetett Cybele - Nem tudom. Gondolom, Niccoló tart neked egy fejtágítást a szabályokról, meg hogy mire kell számítanod, ilyenek. Velem is megtette iszonyú unalmas, főleg ahogy előadja. Megvan a maga sajátos stílusa. Aztán általában megvárunk mindenkit a szertartással, most meg nincs itthon az egész család.

- Oh - nem kérdeztem rá a hiányzókra, hisz még az itt lévőket sem tudtam megjegyezni. Egyedül azt a nőt véstem bele az emlékezetembe, aki annyira ellenem volt - Ő mindig ilyen?

- Ki, Eve? - nézett rám Cybele kíváncsian - Igen, általában. Nagyon büszke a származására, nem  is igazán beszélget velünk - azt leereszkedésnek érzi. Egyedül Ana vele egyenrangú, de természetükből adódóan nem igazán jönnek ki egymással, szóval... - vállat vont, mintha csak az akarná mondani, hogy ilyen az élet.

- És Jason? - ő egy teljes rejtély volt előttem. Most kedves volt vele, múltkor viszont majdnem, nos, mondanám, hogy megölt, de azt hiszem a megevett jobb szó erre. Ha akkor nem lett volna ott Monseiur Bäcker, akkor biztos, megtette volna.

- Ő, hát hogy is mondjam... nem találta meg a helyét a világban. Vakmerő, szeret verekedni és bajba kerülni. Fridericknek vele van a legtöbb gondja, de ezzel együtt is szerethető.

Bólintottam. Túl sok információ ért ezen a napon, semmi másra nem vágytam, mintsem, hogy végre álomra hajtsam a fejem. Ezt Cybele is észrevette, mert elköszönt, így végre rendbe tehettem a gondolataimat. Végül nagy nehezen elálmosodtam, s elaludtam.

---

A következő napok az új életem megszokásával teltek. Alig tudtam elhinni, hogy végre annyi étel jut, nekem amennyit csak szeretnék, főleg hogy a házban senki nem étkezett rajtam kívül. Monseiur Bäcker - akit innentől Friderick-nek kéne hívnom, de sehogy se jön a számra - biztosított róla, hogy megkapom, amit csak szeretnék, azonban egyelőre a bőség zavarában szenvedtem. Megismertem még pár tagot a családból, név szerint Phillippe-t és Paolo-t, mind ketten rendkívül kedvesek voltak. Volt valami Paolo-ban, ami rögtön megfogta az embert, Cybele-hez hasonlóan őt is hamar megkedveltem. Phillippe azonban rendkívül furcsa volt, általában nem tudtam olyan szinten tartani vele a társalgást, amit még én is megértek, ezért nem sokat kommunikáltunk. Egyedül azért tett rám jó benyomást, mert romantikus szálak fűzték Cybele-hez. Madame Bäcker továbbra is rendkívül ellenséges volt velem, tehát kerültem őt, ahogy csak tudtam. Anamaría, na, ő volt az a lény, akiről nem tudtam eldönteni, hogy mit is gondoljak. Ránézésre gondtalan volt, játékos, talán kissé kötekedő, de mindenképp remek társaság. Műveltsége határtalan volt, főleg Niccolóval folytatott magasreptű vitákat és rengeteget olvasott. Azonban volt vele kapcsolatban egy olyan zavaró érzésem, hogy nem tart engem semmire, sőt lenéz, így ő is egy szintre került a szememben Madame Bäckerrel.

A környezetem azonban nem csak új személyekkel, hanem az öltözködésem teljes megváltozásával is járt. Mivel méretben leginkább Anamaríával egyeztem, ezért kölcsönadott néhány ruhát, amit az ő szavaival élve: "úgysem vennék fel többször". Mind fűzősek voltak, ami rendkívül kényelmetlen viselet volt, nem is értem, hogy az úrinők hogy bírják ezt viselni. Az anyag viszont mesés volt, szinte cirógatta a bőrömet, szétterült körülöttem, valóban előkelőnek, sőt vonzónak éreztem magam tőle.

- Hűha - Monseiur Bäcker lépett be, mikor épp Anamaría segített felöltözni és rám aggatott néhány ékszert is - Mademoiselle Babineaux, hadd jegyezzem meg, maga elbűvölően fest!

Kezével intett Ananak, hogy innen átveszi, mire az csak a szemét forgatta, majd az ajtó felé vette az irányt, de nem tudta megállni, hogy ne tegyen megjegyzést.

- Csak vigyázzatok, Eve meg ne tudja - majd becsukta maga után az ajtót. Nem tudtam hova tenni ezeket a szavakat, egészen addig, amíg meg nem éreztem Monseiur Bäcker ujjait a bőrömön, ahogy átsimította a hajamat a jobb vállamra.

Elpirultam, nem voltam hozzászokva az ilyen szituációkhoz. Monseiur Bäcker megfogta az asztalon lévő láncot és a nyakamba akasztotta. Szinte hallottam halk légzését csupán pár centiméterre volt tőlem, ami miatt nagyot nyeltem. Végül megigazította a hajamat és a tükrön keresztül belenézett a szemembe.

- Kész is lennénk - mondta, majd egy mosoly jelent meg az arcán.

- Köszönöm - suttogtam, úgy éreztem a torkom kiszáradt, a bőröm égett, szememet lesütöttem. Monseiur Bäcker elém lépett, maga felé fordított és felemelte a fejemet.

- Soha ne szégyellje magát - hangja szinte parancsoló volt - Maga egy hihetetlen és különlegesen erős ember, legyen erre büszke!

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és Jason jelent meg benne. Magam sem tudom miért, de egy lépést hátráltam, ami nem kerülte el a figyelmét. Homlokát ráncolta és szeme előbb rajtam, majd Bäckerön szaladt végig, azonban nem tett megjegyzést. Csak remélni mertem, hogy nem az lesz az első dolga, hogy elmondja Evenek, milyen félreérthető szituációban talált minket. Akkor azt hiszem, végképp elásnám magam a szemében.

- Megérkezett - csupán ennyit mondott, majd sarkon fordult. Monseiur Bäcker ismét felém fordította a fejét.

- Jöjjön, be szeretnék mutatni valakit.

Egyenesen az előcsarnokba mentünk, ahol már ott volt Ana, Eve, Cesare és Niccoló is. Az ajtón Paolo lépett be, sarkában egy fekete köpönyegbe burkolózott lánnyal. Az arcát nem láttam, mivel a csuklyáját mélyen a szemébe húzta, de azt meg tudtam állapítani, hogy viszonylag magas, vékony, ruhája alapján pedig felsőbb körökben mozog, bár nem a legfelsőben.

- Üdvözlöm, Mademoiselle Betranche! - tárta szét a kezét Friderick Bäcker, mire a lány végre megmutatta az arcát. Én csak egy halk nyögésre voltam képes, ugyanis... Én ismertem őt.