22. fejezet

Szép estét Mindenkinek!

Ezen a viszonylag késői órán sikerült hoznom a következő, már jóval hosszabb részt, remélem elnyeri tetszésetek! Nagyon-nagy örömmel fogadnk minden pipát és véleményt - itt jegyezném meg, hogy támogatoma Skyscraper csapat kampányát is! - szóval ragadjatok nyugodtan billentyűzetet!

Puszillak titeket,

Sparkling Angel

- Szabad? – majd, meg sem várva válaszom, letelepedett mellém.

Csendben ültünk egymás mellett. Vártam, mikor szólal meg, és, hogy miért jött utánam. Talán megint az a problémája, hogy nem vagyok eléggé társasági lény? De, hisz… Csak élvezem a várost, azt, hogy szabad vagyok, nincs előírás, azt teszem, amit akarok. Jó, csak nagyjából… Például a folyton meglévő vérszomj elég sok mindenben akadályoz. De, ezt leszámítva, tulajdonképpen minden illem és erkölcsi magatartás alól fel vagyok mentve. Minden konfekció alól, amiben életem első 20 évében neveltek, amit talán belém is oltottak. Eddig is lázadoztam ellene, most meg már meg se kell ennek felelni. Így belegondolva fura… Mégis, valahol jó is.

Csak ültem és vártam, és közben az jutott eszembe, hogy nincs rajtam harisnya. Annyira eldugott ez a rész itt, szerettem levenni, hogy a meztelen talpammal érinthessem a friss, zöld füvet, vagy tapicskoljak a szökőkút vizében, mint valami idétlen parasztgyerek. Mégis, annyira élveztem, mintha egy négy-ötéves kisgyerek lennék, és szerencsére sose kaptak rajta. Mindezidáig… Mindenesetre, hosszú szoknyámnak köszönhetően, könnyedén bújtam vissza cipőmbe. Fridericnek aligha tűnhetett fel.

A kút közelében átvezető utcácskán hangokra lettem figyelmes.  Két cselédlány sétált felénk jól megpakolt kosarakkal, de még így is hevesen gesztikulálva kezükkel. Csacsogásuk versengésnek tűnt, a „ Kinek az úrnője alázta meg őt aznap jobban” kihívásban. Eszembe jutott Blanche. Vajon neki is ilyen megaláztatásokat kellett átélnie? Bár, ha arra báli estére gondolok, ahol Chrissy rosszul lett… Ott én voltam a leginkább megdöbbenve, hogy beszélt egykori barátnőm. Olyan távolinak tűnik már az az estély…

Hirtelen arra eszméltem, hogy valami hideg van a combomon, lepillantva, pedig Frideric kezét pillantottam meg lábamon. Borzongás futott végig rajtam, és éreztem, ahogy akaratlanul is, de elpirulok. Ráemeltem tekintetem, és láttam ahogy mosolyog, de, ez nem csak egy szimpla mosoly volt, arra a mosolyra emlékeztetett, amit Blanchenek küldött, ha Eve nem látta. Mintha a mosolyával és a tekintetével is vetkőztetné, csókolgatná, birtokolná. Magához láncolva.

-      Jó látni, hogy még el szokott pirulni. – törte meg a köztünk lévő csendet. – Mostanában megint ritkán látunk. – az utóbbi mondatot leginkább úgy mondta, mint a nevelőnőm, ha ki akart kérdezni.

-      A várost fedezem fel, Frideric. – éreztem, mintha kissé remegne a hangom, mintha egy esetleges rossz válasz okozta büntetéstől félnék. – Én még sosem jártam itt, míg kétlem, hogy ti most járnátok először Róma falai közt. Mindig is el akartam jutni ide, és célkitűzésem, hogy minden egyes négyzetcentiméterét megismerjem, hogy magamba szippantsam az olasz mentalitást. Olyan nagy baj ez, Frideric? – erőltettem mosolyt magamra mondatom végén.

-      Egyáltalán nem, de, miért nem kéri valamelyikünk segítségét a város megismerésében?

-      Annyit segített már maga is, és Spike is. Bár az ő idegenvezetése, elég gyors volt és felületes. – nevettem fel halkan.

-      Valóban, Spike szeret kicsit felületes lenni, ha végre visszatér hozzánk. A mindennapokban eléggé figyelnie kell minden részletre. Spike a klánunk kéme. – felelte, mintha ez lenne a legtermészetesebb foglalkozás a világon. – Ez a téma azonban nem idevaló. – mosolyodott el újra. – Hallott mostanában Madmoiselle Babineaux felől?

-      Ó, igen! – valóban könnyedebb vizekre evezünk. – Múlt héten kaptam tőle egy levelet, melyben mesélt milyen kis falvakban jártak Sevilla környékén. Úgy gondolom egyre jobban kezd beleszeretni Jasonbe.

-      Túl sok választása nem volt.

-      Ezt most nem értem, Frideric. Kérem, magyarázza el!

-      Bármennyire is hiszi azt Paolo, hogy az Ön presztízse rosszul áll, ez koránt sincsen így. Komoly választási eljárás előzi meg, ki kerület be a családunkba – ezt már nyilván Ön is tudja -, ugyanakkor nem mindig egyeznek a vélemények az én döntésemmel. Ez ebben az évben különösen így volt, Madmoiselle Babineaux származása sokunknak karót döfött a szívébe, különösen azon tagjaink számára volt kellemetlen, akik számára mindennél fontosabb a származás.

-      Érdekes, Ana mégis csak kedveli. – jegyeztem meg gúnyosan.

-      Ha, nem Paolo változtatta volna át, réges-régen Ana legeslegjobb barátnője lehetne. Ana ellenfélre talált Magában, nem olyan ellenfélre, mint Eve, de, nem becsülheti alá Önt. Ha Jasonnek nem tetszett meg volna életében először egy nő végre komolyan, akkor a származása miatt valamilyen kimagasló tettre lenne szüksége ahhoz, hogy ne foglalkozzanak azzal, honnan jött.

-      Maga is kedveli. Eve reakcióját nézve, nagyon is.

-      Saját döntési körömbe tartozik, hogy kivel mit akarok csinálni. – felelte hidegen. – És nem kedvelem jobban, mint Önt. Nem vagyok az a részrehajló típus.

-      Attól még más is van, aki kedveli őt. – éreztem, mintha az eszem megálljt parancsolna, hogy Léa, ne, ne bosszantsd fel, de, úgy döntöttem, minél többet akarok tudni, bármivel kapcsolatos is. – Ott van például Cesare is. – hirtelen nagyon elmosolyodott. – Komolyan gondolom.

-      Biztos ebben? Én kételkednék benne.

-      Hát, pedig elég sok erre utaló jel van! – Éreztem, ahogy elragad a hév, szinte kiabáltam már. – Amióta idekerültünk feltűnően barátságos volt vele, bármi történt, segített neki! Amikor Eve féltékenységi jelenetet rendezett, és nem találtam Philippet, csak őt, akkor rohant és azonnal segített. És még ő is mondta, hogy Blanche-ért tette! Most is gyakran váltanak levelet, legalább háromnaponta, ha én megírok neki valamit, azt írja: „Igen, Cesarétól hallottam már ezt.”. Ezek után mégis ki kételkedne benne? Blanche valószínűleg csak hülyíti, hiszen neki Jason a mindene, de, ennek ellenére is képes… Maga, maga nevet. – döbbentem meg hirtelen.

Olyan hangosan nevetett, hogy zengett tőle a kis zsákutcás beugró, ahol ültünk. Fogalmam sincs, miért nevetett. Az érzelmeim abban a két percben, amíg nevetett elég kaotikusak voltak: döbbenetből félelembe, majd megvetésbe, ezt követően pedig megbántva és dühösnek éreztem magam. Miért nevet? Nem mondtam semmi olyat sem, ami nevetséges lenne. Frideric, látva az arcomat, hirtelen elhallgatott.

-      Maga elsápadt. Jól van?

-      Jobban lennék, ha valaki nem nevetne rajtam pár perce. – suttogtam alig hallhatóan. Közelebb húzódott hozzám és átölelt.

-      Nem magán nevettem, Madmoiselle Léa. De, el kell ismernem rég láttam ilyen édesen aranyos féltékenységi kitörést. – majd még, mielőtt elkezdhettem volna tiltakozni, hirtelen felállt. – Jöjjön, menjünk vissza a villába.

-      Rendben. – az érzéseim még mindig kavarodtak, de nem akartam ellent mondani neki. Már álltam is volna fel, amikor eszembe jutott hiányos öltözetem. – Megtenné, hogy egy kicsit elfordulna Monsieur Bäcker?

-      Ugyan miért, Madmoiselle?

-      Nincs rajtam harisnya. – feleltem szégyenkezve. Frideric pedig nagy somolygások közepette elfordult.