23. fejezet

Sziasztok!

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ilyen későn hozom ezt a részt, de sajnos ennek a résznek egy része elveszett amit újra kellett írnom nektek. :(

Nagyon-nagyon szeretném megköszönni a 7000. látogatót! Ez nagyon jól esik! Akkor ugrálnék az örömömben ha láthatnék pipákat és kommenteket! <3 Illetve, remélem, ha egyszer megélem, hogy 10 feliratkozóm lesz, akkor klönleges meglepivel készükök majd nektek!

Már most is dolgozom egy meglepetésen,majd az idő eldönti, hogy sikerül-e megcsinálnom. Most fontosabbank tartom, hogy újraírjam az eltűnt részeket, de a hét elején zh-zom így a hét második felében tudok csak jelentkezni.

Sok szeretettel ölel titeket:

Sparkling Angel 

- … Mind ezek után odaléptem hozzá, megcsíptem az arcát és a fülébe suttogtam: Drágám, egy igazán gyönyörű kislány lennél!

A hallgatóság hangosan nevetett Spike történetén, ami egy angliai úrfiról szólt. Én a háttérben mosolyogtam, hisz tudtam, pár dolgot kissé megváltoztatott e történetén: egyrészt, bő 300 évvel korábban történt, I. Tudor Erzsébet uralkodása alatt, ráadásul a királynő egyik befolyásos tanácsadójáról szólt, aki nemcsak a nőket szerette. Ahogyan Spike sem.

Ő volt a klán legszórakoztatóbb tagja. Itt Rómában is rengeteg meghívást kapott Frideric, de, ez most azt is jelentette, hogy én is velük tarthattam. Már Róma is felpezsdített, hogy itt lehettem, hát még a heti egy-két alkalmi szórakozás! Teljesen más társasági élet, más szokások, a franciához képest sokkal lazább és erkölcstelenebb illemtan… Annyira más világ van itt. Mindenki mély tisztelettel viseltetett irántunk, lesték Frideric minden óhaját-sóhaját. Spike volt ezeknek a mulatságoknak a lelke: aki épp nem táncolt, vagy falatozott, az mind köré gyűlt és az ő különböző – kicsit korhűvé költött – történeteiről mesélt.

Én is általában a közelében voltam és rá figyeltem. Noha jó pár meséjét hallottam már, valószínűleg egy hét is kevés lenne ahhoz, hogy mindet ismerhessem. Ahhoz meg szerintem az örökkévalóság is kevés lenne, hogy a klán tagjait és történetét kiismerhessem…

Miután visszaértünk az estélyről – hajnali három is lehetett már – a ház férfi tagjai még elvonultak az egyik szalonba, Eve, Karolina és én elvonultunk hálószobáinkba. Szobám a második emeleten volt, és egyszerűen fényűző berendezéssel rendelkezett. Miután sikerült kibontanom magamat a merev és vékony ruhából – Cybele szerint ez volt mostanában divatos – és felkapnom a könnyed selyemből készült halványlila testemet körül ölelő hálóingemet, letelepedtem a biedermeer fésülködő tükröm elé.

Nem tudtam, eldönteni, mit látok másnak, furának az arcomon, miközben a hajamat bontottam ki. Emlékszem, amikor átalakulásom után pillantottam tükörbe: megdöbbentő volt. Az elmúlt hónapokban viszont megbarátkoztam új külsőmmel, hozzászoktam, megtanultam kezelni, és legalább olyan jól tudtam kihasználni és hangsúlyozni azt, amit régen szerettem magamban. Mégsem tudtam, mi változhatott most meg.  Nagy nehezen kibontott hajam nagy hullámokban omlott le a vállamon. Mennyivel inkább szerettem így, kibontva, lazán hordani, mint sem gúzsba kötve! Mint az életben mindent úgy igazából… És, azt hiszem, itt, Rómában vagyok a legszabadabb talán, azonban nem érzem magam olyan boldognak, mint amilyennek ettől kéne lennem, mint amilyennek hittem, hogy mennyire boldog leszek.

Felálltam az asztaltól, hogy ágyba bújjak, de nem akaródzott még lefeküdnöm. Egy percnyi töprengés úgy döntöttem elmegyek sétálni a városban, és ha mázlim lesz, még valakibe bele is futhatok. Kinéztem a folyosóra, ugyan tudtam, hogy most nem járok tilosban, ha kimegyek, mégsem akartam összefutni senkivel sem. Lefele a lépcsőkön úgy osontam, mint valami nagymacska, egyetlen neszt sem csapva, közben meg füleltem a szalon felé, de a házban már a teljes csönd honolt. A bejárati ajtó mellett nekiálltam megkeresni a köpenyemet, amit nagy nehezen találtam meg a sötétben, hiába javult átváltozásom óta a látásom, csak gyéren sütött be a holdfény az egyik távolabbi ablakon.

Halk neszt hallottam a hátam mögül, megfordulva Cesare állt velem szemben a távolabbi ablaknál. Hetek óta nem voltunk kettesben, gondolom ő sem számított rám, bár ez nem tükröződött az arcán. Közelebb léptem az ablak másik széléig, de még a sötétben maradtam, mint valami árny. De, Cesare nem fordult meg és nem is ment el. Aztán végül nagy nehezen megszólalt:

- Esti séta?

         - Valami olyasmi. – majd újra csend telepedett közénk. Csak néztük egymást, legalábbis én. Végignéztem karakteres arcvonásait, mely határozottságot sugallt, vékony vállát, magas, karcsú és délceg termetét. Úgy éreztem, mintha gyomrom felfordulna. Biztos csak éhezem, valamit mondanom kell, hogy lezárhassuk ezt a kínos jelenetet. Kicsit közelebb léptem az ablakhoz, hogy jobban láthassa arcom, és erőt véve magamon elmosolyodtam. – Még nem is volt alkalmam mondani, mennyire gyönyörű ez a ház. Spike mondta, hogy a te családod tulajdonában áll.

-        Valóban? Ennek nagyon örülök. – csak ez nem nagyon látszott rajta, bár szerintem csak udvariasságból mondta. – Melyik a kedvenc része a házban?

-        A könyvtár, ez nem is lehet kérdés. Úgy érzem, éveket tudnék ott tölteni, olvasni a könyveket, érezni a papír-illatot, vagy csak sétálgatni, gyönyörködni a kertben az ablakokon…

-        Nekem is a könyvtár a kedvencem, rengeteg órát töltöttem már ott. Egyszer egy egész nyarat. – mosolyodott el.

Hirtelen egy apró szélfuvallat jött be az ablakon keresztül, megcirógatva hajam és megtörve a jeges hangulatot. Ekkor jöttem rá, hogy köpenyem alatt csak a hálóruhám van, és semmi más. a szellő ezt is meglibbentette, és Cesare észrevette és megdermedt. Sosem voltam még férfi előtt ilyen szellős és könnyed ruhadarabban, éreztem, ha tudnék pirulni még, már rég céklavörös lenne az arcom.  Talán olyan is volt.

Cesare elindult felém, majd egy lépésnyire megállt. Az arca is más volt: nem tudtam volna pontosan megmondani, mi tükröződött rajta, talán zavar. Közelebb léptem hozzá, a holdfény teljesen megvilágította a testem, és az övét is. Észrevettem, hogy már csak az inge van rajta és eszembe jutott az edzés, amikor szétvágtam csatározás közben… Néztem, ahogy végigmér és zavarom egyre nőtt. Végül felpillantott és találkozott a pillantásunk… Most másmilyen volt a tekintete, nem csak, hogy meleg, de olyan mély is, hogy úgy éreztem elveszhetnék benne. A testemet hirtelen valami fura érzés árasztotta el, gyomrom kavargott, éreztem, alig kapok levegőt. Nem tudtam állni a pillantását, hirtelen megfordultam és kivágva a ház ajtaján kifutottam az éjszakába. És csak futottam és futottam, utcákon, tereken át, végül az Angyalvár mögötti parkos résen kötöttem ki.