Sziasztok!
Sajnálom, hogy megkéstem, de sajnos nem volt otthon internet, így kissé macerás volt. :/
Remélem tetszeni fog a rész, nagyon boldoggá tennétek, pipákkal, vagy kommentekkel!
Puszik,
Sparkling Angel
Ódon macskaköves utcák, apró sikátorok, utcákat elborító
napernyők, alatta ülő és egymás szavába vágó dámák, kávéillat. Minden kis utca
vezet valamerre, ha máshova nem is, de egy apró szökőkúthoz mindenképp. A
legfontosabb utcák azonban az ókori városrészhez vezetnek. Oda, ahol
megelevenedik a múlt, ahol, mintha semmi sem változott volna az évszázadok
során… Sétálni a Forum Romanum romjai között, elképzelni, hogy egy-egy
épületben milyen fontos döntéseket hozhattak, vagy a palotákban milyen
mulatságokat rendezhettek. Évszázadok, évezredek elevenednek meg ezeken
helyeken, háborúkkal, nagy politikai szócsatákkal, szerelemmel, intrikával
fűszerezve. Ma meg már csak romok és kövek találhatók meg belőlük, illetve a
köveket benőtt gyönyörű leander bokrok. És ennek közvetlen szomszédságában ott
a Colosseum, ami hatalmas, és lélegzetállító!
Szédítő dolog volt ebben a városban sétálni, figyelni a
történelem lenyomatát, az utcákon járó hevesen gesztikuláló olaszokat. Annyira
más világ volt ez mint, a lyoni mindennapok! Kezdetben ugyan, nem mertem
kimozdulni nagyon a házból, de Spike egy pár nap alatt körbeviharzott velem a
városon, és ezután bátrabban mertem kitenni a lábamat az utcára. Csak felkaptam
gyönyörű, csipkés napernyőmet, amit Friderictől kaptam, és barangoltam,
sétáltam a városban a délelőtt folyamán egészen a siestáig. Majd este újra
kimentem, de ilyenkor általában más is velem tartott. Gondolom, ők már megunták
ezt a várost, ki tudja hányszor járhattak már itt. Legalább százszor. Nekik ez
nem több egy nagyobb, pezsgő városnál, de nekem maga volt a felszabadulás.
Végre utazhattam! És nem is akárhova… Délelőtti túráimat tehát leginkább a
magam társaságában töltöttem, és a második hét végére tökéletesen kiismertem
magam a városban. Nem is bántam, hogy nem tartanak velem a többiek, így
legalább elvegyülhettem a helyiek közt – már, amennyire ez a külsőmmel
lehetséges volt -, és szóba is elegyedhettem velük.
Az olasz nép nagyon mulatságos volt és temperamentumosak.
Jókat szórakoztam bókjaikon, ugyanakkor meglepő volt, hogy ilyen könnyedén
veszik az életet, semmi görcsösség, megfelelni akarás. Bár, az irányomba eléggé
igyekeztek a legjobb oldalukat mutatni – gondolom grófkisasszonynak hittek vagy
valami előkelőségnek a ruháim láttám. Pedig nem voltak sokkal különbek, mint
amikor még otthon éltem, igaz ez apámnak köszönhető.
Ha azonban, meguntam az olaszok szüntelen csevegését,
viszont még a házba se kívánkoztam vissza, akkor két helyre „menekültem” el: az
egyik, az Angyalvár, az egykori börtön mögött húzódó park volt, ahol kellemesen
el lehetett tölteni órákat olvasgatással, emberek figyelésével. Volt egy
csendesebb, eldugottabb környék is, egy kis szökőkúttal, ami, pláne ha nagy
meleg volt, tökéletes vigaszhelyre találtam itt, ahol csendben magamban
lehettem. Nem mintha túl sokan zargattak volna…
Egy ember híján nem is nagyon izgatott. Hisz’ tudtam, hogy
Eve ha kitüntet figyelmével, az valami örömünnep, ebből adódóan viszonylag
ritkán van ilyen, hogy Karolina szűkszavú… Monsieur Bäcker sokat sétált velem,
kicsit alaposabban megmutatta a várost, mint Spike. Valaki azonban határozottan
került engem… Az az ember, aki miatt talán legszívesebben jöttem ide… Bár, ezt
így bevallani magamnak nagyon fura és rossz volt. De, azóta a beszélgetés óta
került. Azóta sem beszélgetett velem többet, sőt úgy került, mint a kezdeti
időkben. Néha, mintha észrevettem volna, hogy figyel, de, mire
megbizonyosodhattam volna felőle, már jele sem volt ennek. Beszélni akartam
vele, négyszemközt. De, erre az elmúlt két hétben volt alkalmam.
Nem értettem, miért zavar, hogy nem áll szóba velem, a
kezdetek kezdetén is ez volt. Csak, azóta annyi minden megváltozott –
sóhajtottam. Hiányoztak a közös beszélgetések, amikor együtt vadásztunk, vagy,
amikor a könyvtárban olvastunk… Mióta vagyok ilyen szentimentális? Nem kéne
ezzel ennyit foglalkoznom, és mégsem tudok napirendre térni e felett.
Nekidöntöttem hátamat a kis szökőkút hideg kövének, és
élveztem, ahogy a hideg végigáramlik a testemen. Reméltem, a hideg józanság
valami jó válasz alternatívát nyújt majd a problémáimra. De, nem segített,
ugyanúgy zakatolt a fejem tovább. Egyszerűen csak nem tudtam elviselni Cesare
hiányát, magam sem tudtam, miért. Csak jó lett volna újra…beszélgetni.
Hirtelen lépéseket hallottam közeledni felém. Gyorsan
felültem és kihúztam magam, hallgatóztam. Nem nagyon járnak erre emberek. Néha
egy-egy kóbor szerelmes, de, velük is leginkább csak én jártam jól. Nem kellett
sokat keresni,khm… táplálékot. Igaz, két napja ettem, de, az ingyen lakomát
senki sem utasítja vissza. Magamban felnevettem saját morbidságomon.
Ekkor azonban megjelent az, akit uzsonnának reméltem.
Frideric Bäcker…
Szia! Van egy kis meglepetésem neked, mindenképp nézz be: http://endress6.blogspot.hu/2015/10/kedves-olvasoim-ma-reggel-valami.html :)
VálaszTörlésSzia!
TörlésKöszönöm szépen, amint leszidőm, kiteszem :)
Kedves Sparkling Angel!
VálaszTörlésA barátnőm ajánlására kezdtem el olvasni a blogot...és hálás vagyok neki azér hogy a figyelmembe ajánlotta.
A karakterek jol kidolgoztátok, a leirásokat jol fogalmazzátok meg... Bevallom ilyen igényes bloggal rég nm találkoztam.. Egy kicsit szomoru vagyok azért hogy Blanche szemszögéből már nincsenek részek..
Kaptál egy uj feliratkozót szerêny személyemben😊
További jo blogolást!😇
Kedves Dóri!
TörlésNagyon szépen köszönöm a kedves, meleg szavakat! (Raquel nevében is)
És nagyon örülök, hogy feliratkoztál, hidd el ezzel bearanyoztad a napom! :)
Remélem a továbbiak is fognak tetszeni :)
Szép napot!
Sparkling Angel