Egy más szemszög

Sziasztok!

Ma egy - szerintem - igazán különleges résszel érkeztem, amolyan kis átvezetővel. Abban is különleges, hogy ez a rész nem Léa szemszögéből íródott, hanem Cesare gondolatait festi le. Remélem tetszeni fog, nagyon örülnék bármilyen visszajelzésnek, legyen az akár pipa, akár egy komment.

Jó olvasást hozzá, és jövő héttől már jön a második évad!

Ölel titeket:

Sparkling Angel

Tekintetemet a könyv lapjaira szegeztem, mégis azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor nem a papírra vetett betűkre figyeltem. Hiszen, a könyvtár volt az egyetlen olyan szeglete a háznak, ahol elmélyülten gondolkodhattam és olvashattam, zavaró tényezők itt nem érhettek. Most azonban úgy éreztem, hogy a teremben hatalmas zsizsegés uralkodik, pedig magamban tudtam, hogy ez csak a fejemben létezik. És azzal is tisztában voltam, mi ennek az egésznek az oka.

Visszagondolva már botor lépésnek tartottam a múltkori beszélgetésemet. Ostobaság volt megkérnem még nekem is, hogy Rómába jöjjön, hiszen nem is lenne más választása… Mégis mit gondolhat most felőlem? Nem szeretem, ha túlzottan átlátják szándékaim, bár egyelőre én sem voltam tisztában azzal, hogy pontosan mik is ezek. És talán ez volt az, ami leginkább nem hagyott nyugtot a gondolataimnak és a gondtalan olvasásnak. Nem igazán tudtam, hogyan vélekedjek a lányról, közel sem volt olyan, mint a nők többsége. Igaz, Frideric sosem az átlagos fruskákat hozta a klánba, azokat pusztán haszonélvezeti tárgyaknak tekintette. Mégis, kezdetektől fogva úgy gondolom, Blanche sokkal jobban illeszkedik Frideric eddigi képletébe. Van benne valami különleges, ami a magabiztosságához társul, és ami vámpírrá válásával kiteljesedik.

Benne is megvan, ez kétségtelen. Mégsem tudom miért választotta őt Frideric, lehet lát benne valamit, amit én nem. De, mindig meglepetéseket okoz, meg ugyan melyik kivégzés előtt álló merne visszaszólni annak, aki a halálos ítéletét aláírhatja? Ennek ellenére rég láttam olyan döbbenetet Anamaría fején, mint amikor a válaszcsapás érte a vállán… Follini ahelyett meg, hogy a mentoráltját védené, szaladt, mint egy kiskutya, hogy a toporzékoló „hercegnőt” segítse. Lehet, csak idő kéne neki, és kibontakozhatna. Csak hát abból van a legkevesebb most neki, hiába hiszi azt, hogy előtte áll még az élet…

Újra rápillantottam az előttem heverő Voltaire könyvre. Megint nem erre koncentrálok, elkalandoznak a gondolataim. De, hiába, akárhányszor folytatni akarom az olvasást, mintha csak megjelenne előttem egy gyönyörű vörös hajkorona a hozzá tartozó mosolygós arccal… Csak idehallucinálom őt, hiszen Cybele elvitte magával a városba új ruhákat készíttetni számára. Az elmúlt hetekben már nem olyan ellenséges irányomban, igaz én sem tartok annyi távolságot, mint amennyit kellene. Mégis, kevés nála okosabb nővel találkoztam, még akkor is, ha bizonyos témákban mély hiányosságokkal rendelkezik. Ugyanakkor érdeklődő, sőt látom, ahogy csillog a szeme, amikor Niccoló csillagászatot tanít neki. És az a csillogó szempár sok mindent megér…

-          FELLINI! – hátrafordulva Fontinit pillantottam meg. Kissé meglepő, hogy a könyvtárba egyáltalán bemerészkedik.

-          Fontini. – álltam fel. Ismertem heves és könnyen haragra gerjedő természetét. Ilyen téren tökéletesen illett Anamaríához. És pont emiatt éreztem mérhetetlen haragot, ha arra gondoltam, hogy ő a mentora a lánynak.

-          Csak ne olyan hűvösen. Beszélnem kell veled.

-          Pedig egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki beszélgetni készül. – mosolyodtam el. Éreztem, ahogy az adrenalin szétárad a testemben, ahogy a vér felpezsdül ereimben. És ez az érzés mindig megnyugtatott.

-          Térjünk rögtön a lényegre. Tartsd magad távol Léa-tól!

-          Nem egészen értem, mire gondolsz.

-          Ó, valóban? – mosolyodott el, de, láthatóan idegesítette higgadtságom. – Pedig szerintem nagyon is tudod, mire gondolok. Igen, Léa egy gyönyörű s nagyon is okos fiatal lány, meg is értem, hogy közelebb akarsz kerülni hozzá. De, ide figyelj Fellini, jobban teszed, ha távol maradsz tőle, te úgysem adhatod meg neki, ami kell neki, veled semmiképpen nem járna jól.

-          Nem tudom, honnan veszel ilyeneket a fejedbe.

-          Jaj, Fellini ne játszd már az ártatlant! Mindenki látja itt a házban, mennyire közel kerültetek egymáshoz, hogy keresi egymás a pillantásotok minden egyes alkalommal!

-          Nem gondoltam, hogy ennyire féltékeny vagy. – mosolyodtam el.

-          Ő az én vérem! Én vagyok a mentora. Ő csak a legjobbat kaphatja!

-          Ó, komolyan így gondolod? A helyedben nem szájalnék ennyire ezzel a mentor szöveggel! Mégis az utóbbi időben, mennyit foglalkoztál vele? Mennyit próbálsz segíteni neki, hogy túléljen? SEMMIT! Csak ülsz Anamaría szoknyája mellett és csókolgatod a kezeit…

-          Ezzel is védem őt!

-          Nem úgy tűnik… Ana simán megölhette volna pár nappal ezelőtt is, a lány mégis kivédte és reagált. És te kihez rohantál? A hercegnődhöz természetesen.

-          Láthatod, látszik, hogy foglalkozom vele.

-          Hát, ha a te edzéseid után állt volna ki elé, akkor még mindig a gerincének helyét tapogatná, mert Anamaría simán kitéphette volna…

És azzal nekem rontott, egyenesen neki a hátam mögött lévő könyvespolcba. Több sem kellett nekem, a bennem pezsgő adrenalin és az ösztöneim akcióba léptek és az agyammal összhangban irányították mozdulataimat. Jól ismertük egymás harcstílusát, mégis éreztem az ellenfelemből áradó indulatot, ami elborította az agyát. Teljes erőbedobással mentem neki és hajítottam át a könyvtáron…

Follini sietősen hagyta el a könyvtárat, mikor Jason és Niccoló nagy nehezen szétválasztottak minket. Kezemmel gondosan letöröltem a felszakadt számból ömlő vért. Pár perc múlva már úgysem lesz ott. Jason finoman megveregette a vállam, elismerése jeléül. Vadásznom kell. Most. Végigmértem magam, ruhám cafatokban lógott rajtam, tehát mindenképpen át kell öltöznöm. Bólintottam a többiek felé, majd elindultam kifele az erősen megrongálódott könyvtárból. Ennek Frideric egyáltalán nem fog örülni, ha visszatér, sőt. Mondjuk én sem voltam boldog szeretett helyem állapotától, de Follinit hiába rúgtam ki a könyvtár ajtaján, nem igazán akarta ott befejezni a küzdelmet.

Gondoltam, hogy Follini féltékeny a lányra. Köztük szorosabb, vérségi kapcsolat van, erősebb, mint bármi más kapcsolat lehet vámpír és vámpír közt. A kapcsolat ellenére persze lehetnek szerelmesek egymásba, sőt, igen gyakran nem is lesz közük egymáshoz. Talán egy testvéri kapocshoz lehetne hasonlítani. De, neki nyilván tetszik a lány, mégis csak kerülgeti őt, pedig ő aztán nem szokott finoman bánni a nőkkel, mégis azt azért ezzel a lánnyal is eljátssza, hogy a játékszereként alkalmazza, aki, csak amikor kénye-kedve úgy tartja, akkor foglalkozik a játékával. Ezt ezzel a lánnyal nem tehetné meg. Nem érdemli meg!

Ugyanakkor egy mondata igencsak elgondolkodtatott és visszavezetett a verekedés előtti gondolataimhoz. Vajon tényleg mindenki így gondolja? Kétlem, hogy ennek lenne valóság alapja, akár a többiek akár bárki részéről is. De, az az igazság, hogy nem vagyok ebben biztos. És ez az, ami nagyon felkavar.