Eltűntem

Kedves Olvasóim!

Mint ahogy azt észrevehettétek a vizsgaidőszak miatt nem hoztam új részt. Na, dehát két hete véget ért,  hogy-hogy még nincs semmi?! - tehetitek fel a kérdést. Sajnos családi probléma jött közbe egy baleset kapcsán ezért nem jelentkeztem. De, jelentem visszatértem az éterbe, így a héten várható tőlem új rész!
Emellett másik két történet is van a fejemben :)

Puszillak Titeket és sajnálom!

Sparkling Angel

Ti vagytok a legjobbak!

Sziasztok!

El sem tudom mondani, emnnyire örülök, hogy már több, mint 10ezren jártatok itt! Még akkor is ha valaki rögtön x-elt, mert rájött hogy helyen jár :D

Köszönöm, hogy vagytok, hogy ennyien követtek már, hogy véleményeztek, hogy olvastok!

Tartsátok meg e jó szokásotokat! <3

Imád titeket: 

Sparkling Angel

28. fejezet

Sziasztok!

Végre megérkeztem a következő résszel, ami ugyanannak a napnak a folytatása és lezárása, mint amiről az előző két fejezetben esett szó. Reméltem, hogy előbb hozhatom, de több oka van annak, hogy csak most tárom elétek. Az egyik és talán a legfontosabb az egyetemi vizsgaidőszakom, ami elég húzós, mert már a diplomám múlik rajta, hogy melyik tárgyat mikor teljesítem. Még 5 vizsgám van hátra, kérlek legyetek az irányomba türelmesek, nem tudom, mikor hozom majd nektek a következő részt. 
A másik, a történet szempontjából fontosabb, hogy egy számomra - és a sztori szempontjából is - nagyon fontos és kedves rész született most meg, és nem akartam elkapokodni, igyekeztem a lehető legjobbat kihozni magamból. Remélem sikerült. :) Ha más nem, akkor majd a véleményeitekből majd kiderül :)
Bocsi, hogy ilyen hosszúra nyúlt mondókám, remélem, nem esztek meg érte.
Köszöntöm a 2 új feliratkozót!

Puszillak Benneteket!
Sparkling Angel

U.i.: remélem összejön a 10.000-es látogatottság*.*

A szellő lágyan görgette az apró porszemeket a macskaköves utcákon a csendes éjszakában. Sehol egy ember, elvétve egy-egy fényforrás, a házak is a komor arcukat mutatják. Vagy alszanak, mint a legtöbb ember, kik közül páruk horkolása kihallatszik az éjszaka csendjébe. Nos, a teljes csönd nem feltétlenül igaz. Ugyanis egy eldugott utcácska legvégén, egy szökőkút tövében a padkán ott ültem én is. A legféltettebb helyemen, ami már annyi mindent látott és hallott tőlem. Ma éjszaka pedig könnyeimmel növeltem a kút vizét.

Folyamatosan Cesare szavai zengtek a fülemben, hogy szinte prostituáltnak tart… Először fel voltam háborodva, és iszonyat dühös lettem, ezért is hagytam őt faképnél, elfelejtve illemet, etikettet. De, a kocsiban ez átcsapott valami ennél is sokkal rosszabba: bánatba, és megőrjítő fájdalomba. Az elmúlt két órában, szinte mindent végigpörgettem magamban, mindent amióta ismerem a Bäcker-klánt, és egyszerűen nem tudtam rájönni, mi az, ami alapján így vélekedhet rólam!

Megpróbáltam logikusan is gondolkodni, a folyamatos zokogás mellett, mert nem tudtam egyszerűen abbahagyni. Az elején nagyon gyűlölt, tudom, Blanche volt az, akit többre tartott, és ezt nem győzte hangsúlyozni, főleg akkor nem, amikor barátnőm elvesztette az önuralmát. Nem tudom, mikor fordult meg ez az egész, lehet igazából, hogy csak én hittem ezt az egészet, valami többnek és pozitívnak…

Az éjféli harangszó is mintha csak a távolban zúgott volna fel, pedig kétutcányira volt egy kis templom. Vagyis két és fél órája hagytam ott a bált. Csak ültem a kút párkányán, bámulva a vizet, annak szemén keresztül nézve a végtelen csillagos éjszakát. Vajon egyszer leszek én is olyan gondtalan, mint a fényesen ragyogó csillagok? Vagy a vámpíroknak ez nem juthat osztályrészül, mert valamiféle ördög szüleményei vagyunk?

Egyszerűen nem éreztem semmit. Csak bámultam a víz felszínét, sírni már nem is voltam képes, olyan érzés volt, mintha kiszáradtam volna, pedig még képes lennék rá, azt hiszem. Csak a fájdalmat éreztem, mellette minden más tompán jelzett csak testemben. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kínozhatja az embert, az, hogy szeret valakit. Emlékszem, Alexander halálának hírére. Pokoli volt, hetekig alig bírtam enni. Vele álmodtam, a mohó csókjaival, meg, ahogy a finom baritonhangján hívogatott álmaimban.

Két hét után már csak az álmok maradtak meg, minden visszatért a rendes kerékvágásba, talán annak köszönhetően, hogy a nővéremet eljegyezték és az esküvőre készülődtünk. Nem volt időm gondolkodni. De, itt… Mindennap látom, az ő házában élek, és ha hazamegyünk, akkor sem tudnám kerülni, hiszen ott szinte fogoly vagyok. Ahogy mondta… Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint akit arcon vágnak. Rádöbbentem arra, hogy ez elől az érzés elől nincs menekvésem, hogy minden nap szembe kell néznem majd vele, és azzal, ahogy iránta érzek. Ó, bárcsak valamelyikünk halott lenne! A szerencsésebbik eset az lenne, ha én lennék az. Akkor nem kéne éreznem semmit.

A sors iróniája, hogy mindketten halottak vagyunk.

És ezzel visszajutottam abba a mederbe, ahol eddig is folytak a gondolataim. De, csak bámultam a kútból fel-felcsobogó vizet,nem tűnődve semmin, nem érezve semmit. Mintha a távolból lépéseket hallottam volna, meggyötört érzékszerveimen keresztül, de egyszerűen nem érdekelt. Még, ha a legínycsiklandóbb vacsora lett volna, akkor sem fordultam volna meg. Ehelyett mutató ujjammal, ami eddig is a vízben volt, apró köröcskéket kezdtem el rajzolni a víz felszínén. A víz ettől finoman hullámzott, és rajta keresztül a csillagok is.

-          Léa! – érzékeltem valami ilyesmit, de nem voltam biztos benne.

Az is lehet, hogy már képzelődöm. Sőt, könnyen meglehet, hogy arra vágyom, hogy ő megszólítson vagy utánam jöjjön. De, ugyebár ennek a valószínűsége igen csekély.

-          Léa! – mintha ismét hallottam volna a nevemet. – LÉA! – ezt viszont már a tompa érzékeim sem tudták figyelmen kívül hagyni.

Kényszerítettem magam arra, hogy megforduljak. Ott állt az, akire legkevésbé sem számítottam. Még Paolóra is előbb tettem volna fogadást. Lehet, hogy arra vágytam, hogy itt legyen velem, mégsem bírtam megszólalni, csak néztem őt. Nyoma sem volt a szokásos higgadtságának, kifejezetten viharvertnek és idegesnek tűnt.

-          Legalább Fridericnek ebben igaza volt, hogy hol találhatlak meg.

Nem feleltem. Mégis mit? Hogy hurrá, még valaki, aki elárult? Tudtam, hogy Frideric gyakran követ, de azt hittem, rábízhatom a titkaimat. Lehet a kiborulásomat is elmondta neki, és most itt van, hogy folytassa, amit elkezdett. Láthatóan arra várt, hogy megszólaljak. Legalábbis, amíg újra meg nem szólalt:

-          Kérem, könyörgöm, szólaljon már meg!

-          Ugyan minek? Miért jött maga ide? Minek jött utánam? Hogy folytassa az alázásomat, amit már a bálon elkezdett? Nem, köszönöm, Cesare erre nincs semmi szükség, nyugodtan megfordulhat és elmehet! – csattantam fel, könnyeim közt. Még jobban fájt a jelenléte, mint gondoltam. Még inkább megalázottnak éreztem magam, hogy nem tudtam türtőztetni magamat, hogy kiabáltam, hogy újra sírtam.

Sosem, akartam, hogy egy férfi is akár így lásson. Chloé ugyan néha elejtett pár könnycseppet a kívánt hatás érdekében, de ez engem mindig taszított. Úgy gondoltam, hogy azért van szobám, saját lakrészem, hogy ott eresszem szabadjára az érzelmeimet. Újfent felpillantottam arra, akinek életem legnyomorúságosabb estéjét köszönhetem. Reméltem, hogy nem lesz már ott.

Ugyanúgy ott állt, tőlem tízlépésnyire. Meg kellett törölnöm a szemem, mert alig láttam már, és amikor kitisztult a kilátás, ledöbbentem. Nem egyszerűen idegesnek vagy fáradtnak tűnt. Hanem mint akit folyamatosan kínoznak. Csak ott állt, és engem nézett, s a tekintete, amiben oly sokszor akartam elveszni, üresnek és fátyolosnak tűnt. Mégis, mi történhetett, hogy…

Én történtem, ahogy nagy nehezen összeállt a kép. Ezért van itt. Miattam.

-          Miért jött utánam, Cesare Fellini? – szólaltam meg nagy nehezen. Szeme megrebbent, mikor meghallotta a hangomat, de pár lépéssel közelebb lépett hozzám.

-          Engedje meg Madmoiselle Léa, hogy bocsánatot kérjek Öntől. Amiket mondtam, azokat nem lett volna szabad, és egyáltalán nem így gondolkodok Önről. Pusztán egy tanácsot fogadtam meg, ami nagyon rosszul sült, ezt már abban a pillanatban láttam, amikor a kegyed arcán megláttam a hitetlenkedést majd a megbántottságot. Kérem, ne szakítson félbe, hagyjon beszélni, amíg van hozzá lelkierőm. Amiket mondtam, arra csak legjobb reményeim szerint nyerhetek bocsánatot, de el kell mondanom, mi vezérelt, hogy ezeket a hazug szavakat kimondjam: színvallásra akartam késztetni Önt. Én… én, azt hittem, nem az én dolgom ez, de, most már tudom, hogy mélységesen nagyot tévedtem. Engedje meg, hogy most én tárulkozzam ki, bár nem szokásom. Amikor először megláttam, nem értettem Fridericet, miért hozta magát hozzánk. Nem láttam magában azt a karakánságot, mit Madmoiselle Babineauxben. Mégis amikor ő az emlékezetes baklövést elkövette, és én is Önt hibáztattam, csak akkor jöttem rá, hogy rosszul vélekedek magáról. Meg akartam ismerni Önt. – ennél a pontnál láttam hogy megakadt, mintha keresné a szavakat, de nem találná. Félre húzódtam a párkányon, helyet hagyva neki, amit egy apró mosoly kíséretében elfoglalt. – Utólag talán életem, legrosszabb, vagy legjobb döntésének fogom ezt tartani, még nem tudom eldönteni. Mert nem tudtam figyelmen kívül hagyni mindenkihez való jóságát, a szorgalmát és küzdőerejét, a csillogó szemét, amihez akkor volt szerencsém, amikor tanulás közben láthattam Önt. Még akkor sem tudtam ezeket elfelejteni, amikor tudtam, hogy tudása merőben hiányos, és kétlem, hogy valaha kellőképpen pótolható lenne, hogy túl szabadon gondolkodik a nők szerepéről, hogy tudtam a csatangolásairól, amire egyik ilyen korú fiatal hölgy nem vállalkozna. Nem, nem tudtam ezeket észérvekként felsorakoztatni, mert olyankor mindig magam előtt láttam a gyönyörű hosszú hajkoronáját, láttam apró mosolyát, amivel annyiszor tüntetett ki engem. Nem tudom kellőképpen összefoglalni, mit érzek Ön iránt Léa Betranche. Csak annyit tudok, hogy Önnel akarok lenni, és ez azóta a két héttel ezelőtti éjszakai jelenet óta bizonyos bennem.

Várakozóan nézett rám, kezét, melyet beszéd közben az enyémre tett, nem vette el. Zakatolt bennem minden, amit mondok, az emlékek, melyeket felemlegetett. Amikor addig jutottam, hogy a hiányosságaimról beszélt, ismét éreztem a megalázottságot.  Mégis, ezt elnyomta valahonnan mélyről felbukó boldogság, hogy velem akart lenni. De, nem mondta, hogy szeret. És én őt?

Én szeretem őt. Mindig is szabadon akartam szeretni és szeretve lenni. Erre vágytam. Most itt ül mellettem, a férfi, akinek a csókjára mindennél jobban vágyom, akit mindennél jobban szeretek. Csak biztosnak kell benne lennem, hogy ugyanazt akarjuk.

-          Cesare. – szólaltam meg szinte suttogva. Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy felálljak, szembe neki, valamint, hogy összeszedetten bírjak beszélni. – Amikor, több mint fél éve úgy döntöttem, hogy elhagyom a családi házat az többek közt azért is volt, mert nem hagyták, hogy szabadon szeressek. Nem vagyok egy racionális alkat, szeretem követni, amit a szívem. Nem tudom… nem tudom, mikor történt meg, melyik edzésnek vagy sétának volt köszönhető, de a két héttel ezelőtti éjszakán rájöttem, bármilyen gyermekien hangzik is, hogy én szeretem Önt, Cesare Fellini, és nyilvánvaló volt az is,hogy ez nem fogy egyhamar elmúlni. – pillantása úgy rám villant, és gyorsan mellettem termett. Belenéztem a szemébe és újra láttam magamat elveszni benne. Ez miattam lenne hát? – Viszont tudnom, kell, hogy a mostani döntését mi késztette: a szíve, vagy az esze. Én erre várom a választ, e nélkül nem vagyok biztos dolgomban. - és lélegzetvisszafojtva vártam.

De, nem szólt egy szót sem. Kezeivel óvatosan megfogta arcomat, majd egyik kezével megfogta az enyémet, és a szívére tette, majd bólintott. Elmosolyodtam, életem legszebb mosolyával tán, mert biztos lehettem kettőnkben.

Ő pedig kezemet elengedve, derekamat átkarolva odahúzott magához, majd szájával finom csókot lehelt az ajkaimra, amit én mohón viszonoztam. Nem hagyott válasz nélkül: ajkai megtörték enyéimet és gyengéd csókokkal árasztott el engemet.

27. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem,megérkeztem a következő résszal, annak a bizonyos napnak a történéseit illetően. Ez a rész több szempontból is rendhagyó: egyrészt nem a főhőnőnk szemszögéből, de nem is Cesare szemény keresztül nyerünk bepillantást. Hanem, Karolina lesz az, akinek a szemszögéből megismerhetitek a történések folytatását. Ez az előzőhöz képest rövidebb részt, de amolyan átkötésként szolgál...;) Remélem elnyeri tetszésetek mindenképpen számítok a véleményetekre! <3
Külön szeretném megköszönni a már, több, mint 9000 látogatót és köszöntöm 3 új feliratkozót is! Remélem megmaradtok hű olvasóknak :)

Szép délutánt,
Sparkling Angel

*Karolina Bäcker szemszöge*

Falfehér volt, mikor beültettem szegénykét a hintóba. Külön felhívtam rá Niccoló figyelmét, hogy ne tévessze szem elől, mert még képes arra, hogy valami meggondolatlanságot csináljon. Bár, én bíztam benne, hogy nem fog.

Ezek után elindultam megkeresni minden jónak elrontóját. Ahogy vágtam át a szalonokon, tekintetemmel őt keresve, és nem figyelve azon férfiak tucatjait, akik epekedő tekintettel engem vizslattak. Nem, most kivételesen félre kell tennem őket, amíg ezt el nem intézem. Utána lehet a szórakozásé a főszerep.

Végül megláttam, az egyik szalon végében, ahol láthatóan tökéletes bájcsevejt folytatott az olasz dámákkal. Ez csak még jobban felingerelt. Nem elég, hogy bántja azt a szegény lányt, ezek után még erre is képes? Legszívesebben megcakkoznám a nyelőcsövét, hogy megtanuljon végre a nőkkel bánni. De, hát, egy ilyen nívós helyen az ilyet nem illik. Különben is, túl gyönyörűen festek ma, és nincs az a férfi, akiért összekócolnám a hajam. Így hát odaléptem a Cesare körül felgyülemlett, pár tikkadt dámából álló társasághoz. Azok csüngtek minden szaván, mintha valami istenféleséggel találkoztak volna. Ami nyilván igaz is, ha azt vesszük milyen férfiszerűségekhez lehetett szerencséjük életük során.

-          Ohh, Signore Fellini, kérjük meséljen még! – hallottam meg az egyik dáma felkiáltását és már kezdtem megbánni, hogy idejöttem.

Céllal jöttem, legyek eredményes. Így hát, belibbenve a körbe odasétáltam az „istenséghez”, és egy kacér mozdulattal a füléhez hajoltam, mint aki súgni akar, de szándékosan úgy mondtam, hogy a körülötte állók is hallják.

-          Cesare, kérlek, azonnal gyere velem, beszélnünk kell.

-          Karolina, majd később. Modortalanság lenne most elmennem.

-          Valóban? – sziszegtem a fülébe. – Signore Fellini így, Signore Fellini úgy…! Te is tudod, hogy nem félek kitépni a szívüket, ha nem jössz velem, és ajánlom, hogy velem gyere, mert elég idegesítőek és buták ahhoz, hogy hamar végezzek velük. – azzal elindultam kifele a körből, az egyik terasz irányába.

-          Hölgyeim, kérem bocsássanak meg egy percre. – mire halkan felhorkantam. Hát persze… még azokkal is teljes mértékkel előzékeny, akik untatják, meg minden. Időpocsékolás.

-          No, de Signora, mégis mit képzel? – hallottam távozás közben a sipítozó hangokat.

Szerencsére, a terasz, ami a legközelebb volt hozzánk, lejáróval rendelkezett a kertbe, a francia szokásoknak megfelelően. Így, kedvemre elmehettünk olyan messzire, hogy senki se halljon bennünket. Hallottam mögöttem Cesare lépteit. Végül, egy lugasos résznél megálltam. Cesare kérdőn nézett rám.

-          Mégis, minek köszönhetem ezt a közbelépést Karolina?

-          Fellini, kérlek, nem játszd az érthetetlent. Mindketten tudjuk, hogy pontosan miért akarok veled beszélni.

-          Kedves, tévedsz. Én nekem tényleg nincs ötletem se, miért volt olyan sürgős beszélned velem.

-          Valóban? – odasuhantam hozzá, keményen a szemébe néztem. – Nem rémlik valaki, akit megbántottál? Körülbelül ilyen magas – mutattam a fejem fölé kicsivel -, vörös hajú, gyönyörű kék szemekkel rendelkező? – láttam elsápadt arcát, de, én csak most kezdtem belemelegedni. – Felfogtad mit csináltál? Látom, ahogy egymásra néztek, látom a szemeidben valami furcsaságot, amit még sosem láttam, tudom, hogy szereted a lányt, erre meg mindent tönkreteszel? Szegény, szerencsétlen lány szerelmes beléd, láthatóan még magának is alig meri beismerni, erre te meg gondolom valami fergetegeset mondhattál, mert falfehérre vált arccal jött oda hozzám!

-          A lány… szeret?

-          Jézusom, hát persze, nem tűnt fel? – csattantam fel. – Ahogy Rád néz, már abból tudnod kellene. Verjelek fejbe, Fellini, hogy felfogd?

-          Nem ártana. – nem kellett engem se kétszer kérni, teljes erőből az egyik falnak vágtam, ami nem kicsit reccsent. – Én ezt nagyon elszúrtam. Pedig csak követtem Frideric tanácsát.

-          Vagyis?

-          Valami olyasmit mondott, hogy ugrasszam ki a nyulat a bokorból. Én meg a vörös és a prostitúció kapcsolatáról beszéltem. – Azt hiszem abból, hogy még egyszer a falnak csaptam dühömben, mindent megértett.

-          Hogy tudod Frideric homályos tanácsait komolyan venni? Ráadásul így! Nem csodálom, hogy szegény lány szinte sírva szállt be a hintóba.

-          Helyre kell hoznom… - ült le az egyik padra. Olyan szerencsétlen látványt nyújtott, hogy szinte megsajnáltam. A ház felől megláttam Frideric alakját közeledni.

-          Cesare Fellini! – ültem le mellé. – Szereted azt a lányt?

-          Azt hiszem, igen. Hova ment Léa?

-          Haza akart menni Niccolóval, de, kétlem, hogy ott lenne még.

-          Karolina, köszönöm. – állt fel egy hálás mosoly kíséretében.

-          Hé, Cesare! – álltam fel, és futottam da hozzá. Ő megállt, és visszafordult. – Vele ne szúrd el. – suttogtam a fülébe. – Mi is jók voltunk, de ez a lány megadhatja Neked azt amire vágysz. Meg ő is ezt akarja. No, menj és vallj neki szerelmet!

Szélsebesen eltűnt a kert gyér fényei mentén. Talán elintéztem. Itt az ideje végre magammal is foglalkoznom. Mondjuk, egy két aranyifjú formájában vacsoraként, meg egyéb formában. Igen, az Pazar kivitelezés lenne.

-          Mi történt itt Karolina? – hallottam a hátam mögül Frideric hangját.

-          Ó, semmi komoly. – fordultam hátra egy kaján mosollyal. – Csak helyrehoztam, amit te elrontottál.

Azzal hátrahagyva őt, elindultam vissza, a házba.

26. fejezet

Drága Olvasóim!

Először is szeretnék Nagyon Boldog Karácsonyt kívánni Nektek! <3

Sajnálom, hogy ilyen sok idő kimaradt, de ennek két oka is van: az egyik az, hogy az elmúlt másfél-két hétben folyamatosan vizsgáztam, meg hát a karácsonyra is elő kellett készülni. Másrészt, úgy érzem, hogy most egy nagyon fontos részt írok, ami szeretném, ha a lehető legjobban sikerülne. Így - és karácsonyi ajándékként - az ünnepek alatt még legalább 2-3 rész kerül fel, hogy teljes legyen az, amibe belefogtam, és amit lehet, hogy ti is vártok. ;)

Sok szeretettel:

Sparkling Angel

Ps.: Köszöntöm a 12. feliratkozót is! :)

- Hogy te mennyi ideig bírsz készülődni? – morgott fel Karolina az elmúlt fél órában már vagy harmadjára.

- Nem tudom, kinek a haját kellett bonyolult fonatokba rendeznem. – mutattam rá meseszép hajkölteményére. El kellett ismernem, rég csináltam ilyen szépet, ráadásul Karolina haja elég rövid a kor szokásaihoz képest, így még nagyobb kihívás alkotni belőle valamit. – Te leszel az est szépe, ez már biztos. És, te is tudod, Spike megint velem akar „villogni”, tettetni, vagy akarod. Legalább megszerzem neki azt az örömet, hogy viszonylag tűrhetően igyekszem kinézni.

- Kétlem, hogy ma Spikenak meghagyják ezt a lehetőséget. – mire nagyot nyeltem. Tudtam, hogy Cesaréről beszél. Szűk szavú barátnőm is észrevette arcomon a változást és odalépett hozzám és a vállamra tette a kezét. – Ne haragudj.

- Maradjunk annyiban, hogy nekem teljesen megfelel, hogy Spike legyen mára a kísérőm.  Na, gyere menjünk, ha szerencsénk van, még fél órát kell Eve-re várnunk.

Ha nem is fél órát, húsz percet még biztos a szalonban töltöttünk a ház asszonyára várva. Spike be-benézett, mindenképp látni akarta, hogy megfelelek-e ma estére a kísérőjének, sőt még a szobámba is visszaküldött, hogy egy hangsúlyosabb ajakírt használjak. Magamban jót kuncogtam ezen, mennyire fontos neki a látszat, a tökéletesség. Lehet, a mindennapokban sokszor kell ezt nélkülöznie, amíg távol van a klántól.

A mai estélynek a polgármester háza ad otthont, ebből kifolyólag Róma legbefolyásosabb, legelőkelőbb tagjai vehetnek rajta részt. Meg természetesen mi. Ahogy beléptünk a fényűző bárterembe – a villa legalább 150 évvel ezelőtt épült, és lenyűgöző volt -, feszengeni kezdtem. Egyáltalán nem éreztem magam odaillőnek a sok korosodó nagyasszony mellett,akiken annyi függő, a ruhájukon annyi fodor volt, hogy szikrázott tőle az ember szeme. Aki tehette, magával hozta a bálozáshoz már elég idős gyerekét is, akiknek a ruháján annyi csillám volt, hogy el se tudtam képzelni, hogy egy anyagra ennyi fér. Szerénynek éreztem magam mélyvörös ruhámban – most hogy Ana nem volt itt, bátran viselhettem -, a többieké mellett szolidnak tűnt a csipkeberakásom a ruha mellrészén, és a többiekéhez képest kevesebb fodor is volt rajta. Mégis, amikor megláttam magunkat Spike-kal az egyik oldalsó egész alakos tükörben, büszke voltam magamra: kétségtelenül nekem volt a legvékonyabb derekam az itt jelenlévők közül, a bőröm hibátlan porcelánra emlékeztetett, és a hajam is kevésbé állt szanaszét, ami igazán elismerésre méltó volt nálam. Újra és újra rácsodálkoztam, mennyire megváltoztatta a vámpírlét a testemet.

Spike-nak láthatóan megfelelt az öltözetem, ide-oda vitt körbe a teremben, társalogni, bókolni. Nem egyszer tudtam, egy-egy kiszemeltjéhez mentünk, ahol én voltam a gyertyatartó, de nem nagyon bántam. Közben néha fél szemmel figyeltem, hátha felbukkan ő is a teremben, mert amikor mi indultunk, ő Frideric-kel hátramaradt, és azóta csak Frideric-et láttam, őt nem. Bár, kétségtelen tény, ez kissé meg is nyugtatott, ugyanakkor még mindig nem tudtam elengedni magam.

-          Édes, táncolsz velem? – zökkentett ki gondolataimból Spike fülembe suttogott szavai. Mosolyogva átkaroltam és már húzott is a tánctér fele.

Itt Rómában a keringő egy különlegesebb formája volt akkoriban a divat. Mintha az elmúlt évtizedek táncait gyúrták volna össze a ma már engedélyezett táncokkal, ahol a férfi és a nő megérinthette volna egymást. Ugyanakkor Rómában ezek a szabályok kissé lazábbak voltak, mint odahaza, ahol nagyon ügyeltek az etikett és a tánclépések betartására. Itt nyugodtan megérinthették egymást az ellenkező nem tagjai, sőt néhol a franciák számára kifejezetten provokatív mozdulatokat is sikerült észrevennem. Na, meg persze magamon, Spike-nak nagyon tetszett az efféle tánc, de ismert engem annyira, hogy tudja, hol a határ. Meg, persze, szerelmes pár-szerűséget játszottunk, nem is lett volna kedvem a római férfiak udvarlását hallgatni, épp elég hangfoszlányt csíptem el így is. Talán… ha, nem lennék szerelmes Fellinibe, akkor én is tudnám ezeket értékelni, hízelegne hiúságomnak.

Spike nem a legjobb táncos hírében állt, nem is ezzel nyűgözte le kiszemeltjeit. Vele inkább a tánc is mulatságos volt, ahogy kb. minden más is. Főleg, hogy közben állandóan nevettetett, ami egyáltalán nem illett a keringő szellemiségéhez. Egészen a következő percig azt is hittem, hogy az estém ilyen gondtalan lesz…

-          Szabad elkérnem a hölgyet egy táncra? – hallottam meg a hátam mögül egy ismerős hangot és azonnal ledermedtem.

-          Spike, kérlek, ne, könyörgöm! – suttogtam neki kétségbeesett arccal.

-          Hogyne, Fellini, ahogy óhajtod. – felelte és bűnbánóam nézett rám. – Nem tehetem, Te is tudod. – Nem hatott meg túlzottan.

Áruló kis barátomhoz képest, határozottan ragadott meg, és indult el velem a táncparkett közepe felé. Én meg… mintha nem is lettem volna ott, nem is lettem volna a saját testemben. Mennyiszer kívántam, hogy ő is megtáncoltasson, hányszor képzeltem el, milyen lenne vele! De, most úgy éreztem, mint aki hatalmas zavarban van, és legszívesebben elfutna, ha az illem nem diktálna mást.

-          Ma szokatlanul enyhe esténk van az előző napokéhoz képest. – szólalt meg táncpartnerem. Az időjárásról…

-          Valóban Monsieur Fellini, igen kellemes esténk van ma, de, remélem nem fog nagyon lehűlni az éjszaka folyamán. – ugyan nem mertem a szemébe nézni, de az illedelmes bájcsevegés üzemmódot bármikor elő tudtam venni, hiszen belém volt nevelve.

-          A polgármester remek házigazda nem gondolja? A dekoráció és a világítás is igazán lenyűgöző.

-          Igen valóban kitűnő házigazda, Uram. Ami azonban a világítást illeti… szerintem elég lenne egy fényforrás középre fel, a többit a nagyasszonyok ruhái mind megoldaná.

Ekkor olyan történt, amire még sosem volt példa. Cesare felnevetett. No, nem harsányan, vagy valami ilyesmi, hanem, kissé kuncogva. Még sosem láttam nevetni, így felpillantottam, vajon miként fest ilyenkor.

Hát, teljesen másképp. A szeme ragyogott, és egy nagyon fiatal, gondtalan romantikus regényhősnek tűnt. Teljesen elbűvölt és magával ragadott így tánc közben, éreztem, hogy elcsitulnak körülöttem a külvilág zajai. Már nem nevetett, csak mosolygott rám a – számomra - lehengerlő mosolyával, én meg nem tudtam ellenállni annak, hogy viszonozhassam. Sokkal jobb táncos volt, mint Spike, sőt, ugyanolyan jól táncolt, mint Paolo, de míg az övéből a temperamentumosság áradt, a szenvedély, addig Cesarénál leginkább a könnyed elegancia volt megfigyelhető.

-          Léa, gyönyörűségesen fest ma este. Még akkor is, ha az egyik legkockázatosabb színt vette fel ma estére.

-          Nincs itt Ana, nincs mitől félnem. – mosolyodtam el gúnyosan.

-          Nem is Ana miatt tartanék ettől a színtől. Ellenben, a prostitúció színé magára ölteni elégé botor húzás volt Madmoiselle.

-          Érdekes Spike-nak semmi kifogása nem volt ellene, ahogy Karolinának sem. Csakis a maga erkölcsi mércéjét bántja az öltözetem. – éreztem, hogy zavarom csak nő idegességemben.

-          Ugyan, Madmoiselle, itt mindenki férfiprostituáltként emlegeti a maga nagy kedvenc Spike-ját! Mit gondol, vajon magáról mit hisznek, mikor Spike Bäcker oldalán vonul be?

-          Maga… maga ezt nem gondolhatja komolyan! – suttogtam elképedve.

-          Akkor mégis mit gondoljak, Madmoiselle Betranche?

Megdöbbenve néztem Fellinire. Ő ezt nem gondolhatja komolyan, nem hiheti rólam, hogy Spike és én… Vagy bármit! Végül erőszakkal kitéptem magam a karjaiból és amilyen gyorsan az illem engedte, elindultam bele a tömegbe. Tudtam, hogy követ, de pár perccel később hátrakukkantva vettem észre, hogy lemaradt.

-          Karolina! – szólaltam meg, amikor pár férfi gyűrűjében megláttam. Azonnal felállt és odarohant hozzám. – Karolina… nekem haza kell mennem.

-          Nem mehetsz haza egyedül, jól tudod.

-          Ugye elhiszed, hogy jelen pillanatban nem érdekel az illemtan?! – csattantam fel.

-          Cesare? – bólintottam. – Ezt nem hiszem el… Léa, figyelj, egyedül nem mehetsz el, de szerintem Niccoló elkísér.

Pár perc múlva már a lehajtón baktatott velünk a kocsi, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, szerencsére azonban Macchiavelli nem vettem észre, vagy nem tulajdonított neki különösebb figyelmet. A Nap lemenőben volt már, alkonyi félhomály borított be Róma macskaköves utcáit.

Azt hittem, boldog leszek itt. És szabad. Most azonban Cesare szavai, mint valami tőrdöfés, úgy hasítottak fel belülről, és ahányszor visszaemlékeztem arra a pár mondatára, éreztem, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon.

Amikor végre elértünk a házhoz, Macchiavelli készségesen kisegített és bekísért a házba. Én azonban nem akartam ott maradni, tudtam, hogy ott Fellini könnyen megtalál, ha folytatni akarja megaláztatásomat.

-          Köszönöm még egyszer Macchiavelli, hogy hazakísért. Nem akartam ilyen korán megszakítani az Ön szórakozását.

-          Madmoiselle, mind a ketten jól tudjuk, hogy az én szórakozásom a könyvekben rejlik. Így csak örülök, ha itthon lehetek.

-          Jó éjszakát, Macchiavelli! – és elindultam kifele az ajtón.

-          Maga még elmegy Madmoiselle?

-          Igen, szükségem van egy kis friss levegőre. – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

-          Minden rendben van Madmoiselle? – és életemben először aggodalmat láttam a jó öreg tudósunk arcán, hogy még én éreztem gonosznak magam amiért kiváltottam ezt belőle.

-          Természetesen Macchiavelli. Csak tényleg szükségem van egy kis sétára… na meg némi táplálékra. – és igyekeztem a legelbűvölőbb mosolyomat elővarázsolni hazugságom mellé. És bevált, elmosolyodott, majd elindult az egyik szalon felé.

Én meg futva szedtem a lábaimat, hogy a lehető leghamarabb kerüljek minél messzebb a villától, és érjek oda a kis térre, a szökőkúthoz. Az én teremre.

25. fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem a következő résszel, sajnálom, hogy ennyit kellett rá várnotok, de, remélem elnyeri tetszésetek. És, ezúton szeretném megköszönni a több, mint 8 ezer lájkolót, és köszöntöm az új feliratkozómat!

További szép napot ezen a borongós hétfőn!

Sparkling Angel

Rómát nagyon kicsi városnak éreztem az elmúlt napokban. Igyekeztem elkerülni őt, de, mintha érezte volna, hogy kerülöm őt, mindenhol felbukkant. Akár a villában, akár a séták alkalmával, akár az estélyeken, ahova meg voltunk hívva. Ez eddig nem volt, eddig én akartam a közelében lenni, és most ez megfordult. Őszintén szólva, az előző felállás sokkal, de sokkal jobban tetszett.

Az egyetlen nyugodalmat lelkemnek az éjjeli séták jelentették. Általában, mikor már elcsendesedett a ház, én kisurrantam és róttam a város utcáit. Ha ember lennék még, valószínűleg már nagyon kialvatlannak érezném magam, a szemem alatti karikákról nem is beszélve. Pluszpont a vámpírlétnek. Haha.

Jó szokásomhoz híven az Angyalvár mögötti parkban üldögéltem, vacsorám elfogyasztása után. Igyekeztem váltakozva járni ide, és kedvenc rejtekhelyemre, féltem, hogy ott fedez fel valaki. És azt a részt meg akartam tartani magamnak. A legféltettebb, legbensőbb gondolataimnak, érzéseimnek. Másrészt, ez a környék forgalmasabb volt, könnyebb volt áldozatot szerezni. Bármennyire is gyűlöltem az „áldozat” szót. Igazság szerint nem válogattam abban, kit szemelek ki – na jó, idősek és gyermekek tiltottnak számítottak, de szerencsére ők nem is járkálnak hajnali 3 fele errefele -, és szigorúan tartottam magam a már jól berögzült eljáráshoz, amire még Paolo tanított meg engem.

Az éjszakák azonban csak így voltak elviselhetőek, aludni alig tudtam, sokat forgolódtam, zakatolt az agyam: róla, az érzéseimről. Azon is sokat merengtem, hogy pár éve mit és hogyan éreztem Alexander iránt. Olyan tompának éreztem az iránta érzett szerelmet – már, ha lehet ezt annak nevezni -, mintha nem is az lenne. Vagy, csak ekkora különbség lenne a vámpírok és az emberek érzelmi skálája között? Nem tudtam eldönteni. Néha arra vágytam csak, hogy bár ne éreznék semmit.

A park túlsó végében felfigyeltem egy alakra, aki egy fának támaszkodott és felkeltette kíváncsiságom. Ahogy összpontosítottam, rájöttem, Frideric az és engem figyelt. Hajjaj. Ennyit a békés egyedüllétről. Felálltam hát, és elindultam felé. Ő azonban meg sem moccant.

Mikor odaértem hozzá, még mindig engem tanulmányozott, így lepillantottam a ruhámra nem lehet-e rajta gyűrődés vagy vérfolt. De, nem találtam semmit se. Visszanéztem rá, és már nem szimplán csak mosolygott: nevetett a szeme, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy hangosan felnevessen a csendes éjszakában. Úgy döntöttem, inkább gyorsan megtöröm a csendet.

-          Maga mindig akkor és ott bukkan fel, ahol nem várnám Frideric. Minek köszönhetem a mostani „véletlen” összefutást?

-          Látom, kezd már kiismerni engem Madmoiselle Léa.

-          Kétlem, hogy arra akár egy egész élet elég lenne. – nevettem fel. – Szóval minek köszönhetem a találkozást?

-          Úgy látom, ma nincs kedve kerülgetni a forró kását, Madmoiselle. – mosolyodott el, de csak a pillanat töredékére. – Aggódom magáért, Léa. Feltűnően sápadt, és kedvetlen, és nem először akar meglógni a társasági események elől, ahogy próbálta ma este, holott tudom, mennyire élvezte ezeket eddig.

-          Persze, élveztem, csak… csak most nincsen ehhez hangulatom.

-          Akkor mondja meg nekem, mi bántja Önt? Vagy valaki bántotta?

-          Nem bántott senki sem. Én csak… - nem tudtam, elmondhatom-e neki, vagy elmerjem-e neki mondani. Féltem, hogy nevetségesnek, gyengének fog látni. De, nem tudtam erről senkivel sem beszélni, és hiába írtam Cybelének, még nem érkezett rá válasz. Egyszerűen csak vergődtem egy érzelmi csapdában és nem tudtam, hogy ki tudok, ki lehet-e majd mászni ebből az egészből.

Frideric, látva, ahogy magamban tépelődtem, egy határozott mozdulattal megfogta a karomat, és a legközelebbi padhoz húzott oda. Ennyit arról, hogy nem akarok gyengének látszani. Talán elmondhatnám, neki köszönhetem, hogy egyáltalán itt lehetek. No, és ennyi erővel a most kialakult lelkiállapotomat is. De, nem mertem megszólalni. Vártam, hátha valamit mond, hátha sejti, hiszen ő a klán feje neki mindenről illene tudnia. Amikor óvatosan felpillantottam rá, csak ült mellettem, mint egy tökéletes, gyönyörű márványszobor, mozdulatlanul, szemét se rebbentve.

-          Frideric, én… nem tudom. – alig bírtam kipréselni a szavakat a számon, de láthatóan megértette kínlódásom, közelebb ült hozzám, mintha valami bensőséges titokról lenne szó.

-          Cesare körül járnak a gondolatai igaz?

-          Nem, dehogyis! Azaz,igen. Csak én… - nem tudom, hogy, de mégis kijöttek a szavam a számon, egészen az elejétől, amikor még utáltam őt, az első beszélgetéstől kezdve, az edzéseken, sétákon, a pár nappal ezelőtt történtekig.  Nem, tudom, mikor, de valamikor megeredtek a könnyeim és úgy folytattam. Frideric pedig csöndben hallgatott, meg sem szólalt, és az arcán sem láttam semmit. mintha tényleg egy szobornak öntöttem volna ki a bánatomat csak úgy magamban, de tudtam, hogy itt válaszokat is fogok kapni. Mikor végre, hosszú perceken át tartó mesélésem befejeztem, várakozóan tekintettem rá. Kedvesen tekintett rám, ujjaival óvatosan az arcomhoz nyúlt és letörölte a könnycseppeket.

-          Nem történt semmi gond, Madmoiselle, csak pusztán szerelmes, életében valószínűleg először.  – látta, hogy tiltakozni készülök, ezért gyorsan folytatta. – Az Ön helyében nem aggódnék, és kérem higgye el nekem, van annyi tapasztalatom már a világból, hogy ezt tudom. Fellini magának való, intelligens, lenyűgöző ember, aki nőkre nem nagyon nézett, amióta ismerem. De, talán akkor járna a legjobban, ha beszélne vele.

-          De, Frideric, én nem szeretnék mindenki előtt, vagy csak esten beszélni erről – már, ha egyáltalán lehet -, mint az időjárásról meg az egyéb könnyed témákról!

-          Akkor hívja el egy sétára! Szerintem ő is szeret így csatangolni az éjszakában, mint maga.

-          Nem nekem kell elhívnom őt, ő a férfi, ha… ha szeretne tőlem valamit már megtette volna.

-          No lám! Milyen szabad gondolkodást vall az élet számos területén, ellenben szerelem területén milyen konzervatív! – nevetett fel. – No, ne vágjon ilyen arcot, ha ember lenne, mély ráncok keletkeznének a szép orcáján! Jöjjön, kísérjen el engem és Eve-t vadászni. Meglátja, hamarosan minden megoldódik. Majd én teszek róla.

Gyengéden felhúzott a padról és biztatóan elmosolyodott. Egy félmosolyt én is ráerőltettem az arcomra. Majd magához húzott,és gyengéd csókot nyomott a homlokomra, amitől egyből megnyugodtam.