26. fejezet

Drága Olvasóim!

Először is szeretnék Nagyon Boldog Karácsonyt kívánni Nektek! <3

Sajnálom, hogy ilyen sok idő kimaradt, de ennek két oka is van: az egyik az, hogy az elmúlt másfél-két hétben folyamatosan vizsgáztam, meg hát a karácsonyra is elő kellett készülni. Másrészt, úgy érzem, hogy most egy nagyon fontos részt írok, ami szeretném, ha a lehető legjobban sikerülne. Így - és karácsonyi ajándékként - az ünnepek alatt még legalább 2-3 rész kerül fel, hogy teljes legyen az, amibe belefogtam, és amit lehet, hogy ti is vártok. ;)

Sok szeretettel:

Sparkling Angel

Ps.: Köszöntöm a 12. feliratkozót is! :)

- Hogy te mennyi ideig bírsz készülődni? – morgott fel Karolina az elmúlt fél órában már vagy harmadjára.

- Nem tudom, kinek a haját kellett bonyolult fonatokba rendeznem. – mutattam rá meseszép hajkölteményére. El kellett ismernem, rég csináltam ilyen szépet, ráadásul Karolina haja elég rövid a kor szokásaihoz képest, így még nagyobb kihívás alkotni belőle valamit. – Te leszel az est szépe, ez már biztos. És, te is tudod, Spike megint velem akar „villogni”, tettetni, vagy akarod. Legalább megszerzem neki azt az örömet, hogy viszonylag tűrhetően igyekszem kinézni.

- Kétlem, hogy ma Spikenak meghagyják ezt a lehetőséget. – mire nagyot nyeltem. Tudtam, hogy Cesaréről beszél. Szűk szavú barátnőm is észrevette arcomon a változást és odalépett hozzám és a vállamra tette a kezét. – Ne haragudj.

- Maradjunk annyiban, hogy nekem teljesen megfelel, hogy Spike legyen mára a kísérőm.  Na, gyere menjünk, ha szerencsénk van, még fél órát kell Eve-re várnunk.

Ha nem is fél órát, húsz percet még biztos a szalonban töltöttünk a ház asszonyára várva. Spike be-benézett, mindenképp látni akarta, hogy megfelelek-e ma estére a kísérőjének, sőt még a szobámba is visszaküldött, hogy egy hangsúlyosabb ajakírt használjak. Magamban jót kuncogtam ezen, mennyire fontos neki a látszat, a tökéletesség. Lehet, a mindennapokban sokszor kell ezt nélkülöznie, amíg távol van a klántól.

A mai estélynek a polgármester háza ad otthont, ebből kifolyólag Róma legbefolyásosabb, legelőkelőbb tagjai vehetnek rajta részt. Meg természetesen mi. Ahogy beléptünk a fényűző bárterembe – a villa legalább 150 évvel ezelőtt épült, és lenyűgöző volt -, feszengeni kezdtem. Egyáltalán nem éreztem magam odaillőnek a sok korosodó nagyasszony mellett,akiken annyi függő, a ruhájukon annyi fodor volt, hogy szikrázott tőle az ember szeme. Aki tehette, magával hozta a bálozáshoz már elég idős gyerekét is, akiknek a ruháján annyi csillám volt, hogy el se tudtam képzelni, hogy egy anyagra ennyi fér. Szerénynek éreztem magam mélyvörös ruhámban – most hogy Ana nem volt itt, bátran viselhettem -, a többieké mellett szolidnak tűnt a csipkeberakásom a ruha mellrészén, és a többiekéhez képest kevesebb fodor is volt rajta. Mégis, amikor megláttam magunkat Spike-kal az egyik oldalsó egész alakos tükörben, büszke voltam magamra: kétségtelenül nekem volt a legvékonyabb derekam az itt jelenlévők közül, a bőröm hibátlan porcelánra emlékeztetett, és a hajam is kevésbé állt szanaszét, ami igazán elismerésre méltó volt nálam. Újra és újra rácsodálkoztam, mennyire megváltoztatta a vámpírlét a testemet.

Spike-nak láthatóan megfelelt az öltözetem, ide-oda vitt körbe a teremben, társalogni, bókolni. Nem egyszer tudtam, egy-egy kiszemeltjéhez mentünk, ahol én voltam a gyertyatartó, de nem nagyon bántam. Közben néha fél szemmel figyeltem, hátha felbukkan ő is a teremben, mert amikor mi indultunk, ő Frideric-kel hátramaradt, és azóta csak Frideric-et láttam, őt nem. Bár, kétségtelen tény, ez kissé meg is nyugtatott, ugyanakkor még mindig nem tudtam elengedni magam.

-          Édes, táncolsz velem? – zökkentett ki gondolataimból Spike fülembe suttogott szavai. Mosolyogva átkaroltam és már húzott is a tánctér fele.

Itt Rómában a keringő egy különlegesebb formája volt akkoriban a divat. Mintha az elmúlt évtizedek táncait gyúrták volna össze a ma már engedélyezett táncokkal, ahol a férfi és a nő megérinthette volna egymást. Ugyanakkor Rómában ezek a szabályok kissé lazábbak voltak, mint odahaza, ahol nagyon ügyeltek az etikett és a tánclépések betartására. Itt nyugodtan megérinthették egymást az ellenkező nem tagjai, sőt néhol a franciák számára kifejezetten provokatív mozdulatokat is sikerült észrevennem. Na, meg persze magamon, Spike-nak nagyon tetszett az efféle tánc, de ismert engem annyira, hogy tudja, hol a határ. Meg, persze, szerelmes pár-szerűséget játszottunk, nem is lett volna kedvem a római férfiak udvarlását hallgatni, épp elég hangfoszlányt csíptem el így is. Talán… ha, nem lennék szerelmes Fellinibe, akkor én is tudnám ezeket értékelni, hízelegne hiúságomnak.

Spike nem a legjobb táncos hírében állt, nem is ezzel nyűgözte le kiszemeltjeit. Vele inkább a tánc is mulatságos volt, ahogy kb. minden más is. Főleg, hogy közben állandóan nevettetett, ami egyáltalán nem illett a keringő szellemiségéhez. Egészen a következő percig azt is hittem, hogy az estém ilyen gondtalan lesz…

-          Szabad elkérnem a hölgyet egy táncra? – hallottam meg a hátam mögül egy ismerős hangot és azonnal ledermedtem.

-          Spike, kérlek, ne, könyörgöm! – suttogtam neki kétségbeesett arccal.

-          Hogyne, Fellini, ahogy óhajtod. – felelte és bűnbánóam nézett rám. – Nem tehetem, Te is tudod. – Nem hatott meg túlzottan.

Áruló kis barátomhoz képest, határozottan ragadott meg, és indult el velem a táncparkett közepe felé. Én meg… mintha nem is lettem volna ott, nem is lettem volna a saját testemben. Mennyiszer kívántam, hogy ő is megtáncoltasson, hányszor képzeltem el, milyen lenne vele! De, most úgy éreztem, mint aki hatalmas zavarban van, és legszívesebben elfutna, ha az illem nem diktálna mást.

-          Ma szokatlanul enyhe esténk van az előző napokéhoz képest. – szólalt meg táncpartnerem. Az időjárásról…

-          Valóban Monsieur Fellini, igen kellemes esténk van ma, de, remélem nem fog nagyon lehűlni az éjszaka folyamán. – ugyan nem mertem a szemébe nézni, de az illedelmes bájcsevegés üzemmódot bármikor elő tudtam venni, hiszen belém volt nevelve.

-          A polgármester remek házigazda nem gondolja? A dekoráció és a világítás is igazán lenyűgöző.

-          Igen valóban kitűnő házigazda, Uram. Ami azonban a világítást illeti… szerintem elég lenne egy fényforrás középre fel, a többit a nagyasszonyok ruhái mind megoldaná.

Ekkor olyan történt, amire még sosem volt példa. Cesare felnevetett. No, nem harsányan, vagy valami ilyesmi, hanem, kissé kuncogva. Még sosem láttam nevetni, így felpillantottam, vajon miként fest ilyenkor.

Hát, teljesen másképp. A szeme ragyogott, és egy nagyon fiatal, gondtalan romantikus regényhősnek tűnt. Teljesen elbűvölt és magával ragadott így tánc közben, éreztem, hogy elcsitulnak körülöttem a külvilág zajai. Már nem nevetett, csak mosolygott rám a – számomra - lehengerlő mosolyával, én meg nem tudtam ellenállni annak, hogy viszonozhassam. Sokkal jobb táncos volt, mint Spike, sőt, ugyanolyan jól táncolt, mint Paolo, de míg az övéből a temperamentumosság áradt, a szenvedély, addig Cesarénál leginkább a könnyed elegancia volt megfigyelhető.

-          Léa, gyönyörűségesen fest ma este. Még akkor is, ha az egyik legkockázatosabb színt vette fel ma estére.

-          Nincs itt Ana, nincs mitől félnem. – mosolyodtam el gúnyosan.

-          Nem is Ana miatt tartanék ettől a színtől. Ellenben, a prostitúció színé magára ölteni elégé botor húzás volt Madmoiselle.

-          Érdekes Spike-nak semmi kifogása nem volt ellene, ahogy Karolinának sem. Csakis a maga erkölcsi mércéjét bántja az öltözetem. – éreztem, hogy zavarom csak nő idegességemben.

-          Ugyan, Madmoiselle, itt mindenki férfiprostituáltként emlegeti a maga nagy kedvenc Spike-ját! Mit gondol, vajon magáról mit hisznek, mikor Spike Bäcker oldalán vonul be?

-          Maga… maga ezt nem gondolhatja komolyan! – suttogtam elképedve.

-          Akkor mégis mit gondoljak, Madmoiselle Betranche?

Megdöbbenve néztem Fellinire. Ő ezt nem gondolhatja komolyan, nem hiheti rólam, hogy Spike és én… Vagy bármit! Végül erőszakkal kitéptem magam a karjaiból és amilyen gyorsan az illem engedte, elindultam bele a tömegbe. Tudtam, hogy követ, de pár perccel később hátrakukkantva vettem észre, hogy lemaradt.

-          Karolina! – szólaltam meg, amikor pár férfi gyűrűjében megláttam. Azonnal felállt és odarohant hozzám. – Karolina… nekem haza kell mennem.

-          Nem mehetsz haza egyedül, jól tudod.

-          Ugye elhiszed, hogy jelen pillanatban nem érdekel az illemtan?! – csattantam fel.

-          Cesare? – bólintottam. – Ezt nem hiszem el… Léa, figyelj, egyedül nem mehetsz el, de szerintem Niccoló elkísér.

Pár perc múlva már a lehajtón baktatott velünk a kocsi, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, szerencsére azonban Macchiavelli nem vettem észre, vagy nem tulajdonított neki különösebb figyelmet. A Nap lemenőben volt már, alkonyi félhomály borított be Róma macskaköves utcáit.

Azt hittem, boldog leszek itt. És szabad. Most azonban Cesare szavai, mint valami tőrdöfés, úgy hasítottak fel belülről, és ahányszor visszaemlékeztem arra a pár mondatára, éreztem, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon.

Amikor végre elértünk a házhoz, Macchiavelli készségesen kisegített és bekísért a házba. Én azonban nem akartam ott maradni, tudtam, hogy ott Fellini könnyen megtalál, ha folytatni akarja megaláztatásomat.

-          Köszönöm még egyszer Macchiavelli, hogy hazakísért. Nem akartam ilyen korán megszakítani az Ön szórakozását.

-          Madmoiselle, mind a ketten jól tudjuk, hogy az én szórakozásom a könyvekben rejlik. Így csak örülök, ha itthon lehetek.

-          Jó éjszakát, Macchiavelli! – és elindultam kifele az ajtón.

-          Maga még elmegy Madmoiselle?

-          Igen, szükségem van egy kis friss levegőre. – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

-          Minden rendben van Madmoiselle? – és életemben először aggodalmat láttam a jó öreg tudósunk arcán, hogy még én éreztem gonosznak magam amiért kiváltottam ezt belőle.

-          Természetesen Macchiavelli. Csak tényleg szükségem van egy kis sétára… na meg némi táplálékra. – és igyekeztem a legelbűvölőbb mosolyomat elővarázsolni hazugságom mellé. És bevált, elmosolyodott, majd elindult az egyik szalon felé.

Én meg futva szedtem a lábaimat, hogy a lehető leghamarabb kerüljek minél messzebb a villától, és érjek oda a kis térre, a szökőkúthoz. Az én teremre.