25. fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem a következő résszel, sajnálom, hogy ennyit kellett rá várnotok, de, remélem elnyeri tetszésetek. És, ezúton szeretném megköszönni a több, mint 8 ezer lájkolót, és köszöntöm az új feliratkozómat!

További szép napot ezen a borongós hétfőn!

Sparkling Angel

Rómát nagyon kicsi városnak éreztem az elmúlt napokban. Igyekeztem elkerülni őt, de, mintha érezte volna, hogy kerülöm őt, mindenhol felbukkant. Akár a villában, akár a séták alkalmával, akár az estélyeken, ahova meg voltunk hívva. Ez eddig nem volt, eddig én akartam a közelében lenni, és most ez megfordult. Őszintén szólva, az előző felállás sokkal, de sokkal jobban tetszett.

Az egyetlen nyugodalmat lelkemnek az éjjeli séták jelentették. Általában, mikor már elcsendesedett a ház, én kisurrantam és róttam a város utcáit. Ha ember lennék még, valószínűleg már nagyon kialvatlannak érezném magam, a szemem alatti karikákról nem is beszélve. Pluszpont a vámpírlétnek. Haha.

Jó szokásomhoz híven az Angyalvár mögötti parkban üldögéltem, vacsorám elfogyasztása után. Igyekeztem váltakozva járni ide, és kedvenc rejtekhelyemre, féltem, hogy ott fedez fel valaki. És azt a részt meg akartam tartani magamnak. A legféltettebb, legbensőbb gondolataimnak, érzéseimnek. Másrészt, ez a környék forgalmasabb volt, könnyebb volt áldozatot szerezni. Bármennyire is gyűlöltem az „áldozat” szót. Igazság szerint nem válogattam abban, kit szemelek ki – na jó, idősek és gyermekek tiltottnak számítottak, de szerencsére ők nem is járkálnak hajnali 3 fele errefele -, és szigorúan tartottam magam a már jól berögzült eljáráshoz, amire még Paolo tanított meg engem.

Az éjszakák azonban csak így voltak elviselhetőek, aludni alig tudtam, sokat forgolódtam, zakatolt az agyam: róla, az érzéseimről. Azon is sokat merengtem, hogy pár éve mit és hogyan éreztem Alexander iránt. Olyan tompának éreztem az iránta érzett szerelmet – már, ha lehet ezt annak nevezni -, mintha nem is az lenne. Vagy, csak ekkora különbség lenne a vámpírok és az emberek érzelmi skálája között? Nem tudtam eldönteni. Néha arra vágytam csak, hogy bár ne éreznék semmit.

A park túlsó végében felfigyeltem egy alakra, aki egy fának támaszkodott és felkeltette kíváncsiságom. Ahogy összpontosítottam, rájöttem, Frideric az és engem figyelt. Hajjaj. Ennyit a békés egyedüllétről. Felálltam hát, és elindultam felé. Ő azonban meg sem moccant.

Mikor odaértem hozzá, még mindig engem tanulmányozott, így lepillantottam a ruhámra nem lehet-e rajta gyűrődés vagy vérfolt. De, nem találtam semmit se. Visszanéztem rá, és már nem szimplán csak mosolygott: nevetett a szeme, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy hangosan felnevessen a csendes éjszakában. Úgy döntöttem, inkább gyorsan megtöröm a csendet.

-          Maga mindig akkor és ott bukkan fel, ahol nem várnám Frideric. Minek köszönhetem a mostani „véletlen” összefutást?

-          Látom, kezd már kiismerni engem Madmoiselle Léa.

-          Kétlem, hogy arra akár egy egész élet elég lenne. – nevettem fel. – Szóval minek köszönhetem a találkozást?

-          Úgy látom, ma nincs kedve kerülgetni a forró kását, Madmoiselle. – mosolyodott el, de csak a pillanat töredékére. – Aggódom magáért, Léa. Feltűnően sápadt, és kedvetlen, és nem először akar meglógni a társasági események elől, ahogy próbálta ma este, holott tudom, mennyire élvezte ezeket eddig.

-          Persze, élveztem, csak… csak most nincsen ehhez hangulatom.

-          Akkor mondja meg nekem, mi bántja Önt? Vagy valaki bántotta?

-          Nem bántott senki sem. Én csak… - nem tudtam, elmondhatom-e neki, vagy elmerjem-e neki mondani. Féltem, hogy nevetségesnek, gyengének fog látni. De, nem tudtam erről senkivel sem beszélni, és hiába írtam Cybelének, még nem érkezett rá válasz. Egyszerűen csak vergődtem egy érzelmi csapdában és nem tudtam, hogy ki tudok, ki lehet-e majd mászni ebből az egészből.

Frideric, látva, ahogy magamban tépelődtem, egy határozott mozdulattal megfogta a karomat, és a legközelebbi padhoz húzott oda. Ennyit arról, hogy nem akarok gyengének látszani. Talán elmondhatnám, neki köszönhetem, hogy egyáltalán itt lehetek. No, és ennyi erővel a most kialakult lelkiállapotomat is. De, nem mertem megszólalni. Vártam, hátha valamit mond, hátha sejti, hiszen ő a klán feje neki mindenről illene tudnia. Amikor óvatosan felpillantottam rá, csak ült mellettem, mint egy tökéletes, gyönyörű márványszobor, mozdulatlanul, szemét se rebbentve.

-          Frideric, én… nem tudom. – alig bírtam kipréselni a szavakat a számon, de láthatóan megértette kínlódásom, közelebb ült hozzám, mintha valami bensőséges titokról lenne szó.

-          Cesare körül járnak a gondolatai igaz?

-          Nem, dehogyis! Azaz,igen. Csak én… - nem tudom, hogy, de mégis kijöttek a szavam a számon, egészen az elejétől, amikor még utáltam őt, az első beszélgetéstől kezdve, az edzéseken, sétákon, a pár nappal ezelőtt történtekig.  Nem, tudom, mikor, de valamikor megeredtek a könnyeim és úgy folytattam. Frideric pedig csöndben hallgatott, meg sem szólalt, és az arcán sem láttam semmit. mintha tényleg egy szobornak öntöttem volna ki a bánatomat csak úgy magamban, de tudtam, hogy itt válaszokat is fogok kapni. Mikor végre, hosszú perceken át tartó mesélésem befejeztem, várakozóan tekintettem rá. Kedvesen tekintett rám, ujjaival óvatosan az arcomhoz nyúlt és letörölte a könnycseppeket.

-          Nem történt semmi gond, Madmoiselle, csak pusztán szerelmes, életében valószínűleg először.  – látta, hogy tiltakozni készülök, ezért gyorsan folytatta. – Az Ön helyében nem aggódnék, és kérem higgye el nekem, van annyi tapasztalatom már a világból, hogy ezt tudom. Fellini magának való, intelligens, lenyűgöző ember, aki nőkre nem nagyon nézett, amióta ismerem. De, talán akkor járna a legjobban, ha beszélne vele.

-          De, Frideric, én nem szeretnék mindenki előtt, vagy csak esten beszélni erről – már, ha egyáltalán lehet -, mint az időjárásról meg az egyéb könnyed témákról!

-          Akkor hívja el egy sétára! Szerintem ő is szeret így csatangolni az éjszakában, mint maga.

-          Nem nekem kell elhívnom őt, ő a férfi, ha… ha szeretne tőlem valamit már megtette volna.

-          No lám! Milyen szabad gondolkodást vall az élet számos területén, ellenben szerelem területén milyen konzervatív! – nevetett fel. – No, ne vágjon ilyen arcot, ha ember lenne, mély ráncok keletkeznének a szép orcáján! Jöjjön, kísérjen el engem és Eve-t vadászni. Meglátja, hamarosan minden megoldódik. Majd én teszek róla.

Gyengéden felhúzott a padról és biztatóan elmosolyodott. Egy félmosolyt én is ráerőltettem az arcomra. Majd magához húzott,és gyengéd csókot nyomott a homlokomra, amitől egyből megnyugodtam.