28. fejezet

Sziasztok!

Végre megérkeztem a következő résszel, ami ugyanannak a napnak a folytatása és lezárása, mint amiről az előző két fejezetben esett szó. Reméltem, hogy előbb hozhatom, de több oka van annak, hogy csak most tárom elétek. Az egyik és talán a legfontosabb az egyetemi vizsgaidőszakom, ami elég húzós, mert már a diplomám múlik rajta, hogy melyik tárgyat mikor teljesítem. Még 5 vizsgám van hátra, kérlek legyetek az irányomba türelmesek, nem tudom, mikor hozom majd nektek a következő részt. 
A másik, a történet szempontjából fontosabb, hogy egy számomra - és a sztori szempontjából is - nagyon fontos és kedves rész született most meg, és nem akartam elkapokodni, igyekeztem a lehető legjobbat kihozni magamból. Remélem sikerült. :) Ha más nem, akkor majd a véleményeitekből majd kiderül :)
Bocsi, hogy ilyen hosszúra nyúlt mondókám, remélem, nem esztek meg érte.
Köszöntöm a 2 új feliratkozót!

Puszillak Benneteket!
Sparkling Angel

U.i.: remélem összejön a 10.000-es látogatottság*.*

A szellő lágyan görgette az apró porszemeket a macskaköves utcákon a csendes éjszakában. Sehol egy ember, elvétve egy-egy fényforrás, a házak is a komor arcukat mutatják. Vagy alszanak, mint a legtöbb ember, kik közül páruk horkolása kihallatszik az éjszaka csendjébe. Nos, a teljes csönd nem feltétlenül igaz. Ugyanis egy eldugott utcácska legvégén, egy szökőkút tövében a padkán ott ültem én is. A legféltettebb helyemen, ami már annyi mindent látott és hallott tőlem. Ma éjszaka pedig könnyeimmel növeltem a kút vizét.

Folyamatosan Cesare szavai zengtek a fülemben, hogy szinte prostituáltnak tart… Először fel voltam háborodva, és iszonyat dühös lettem, ezért is hagytam őt faképnél, elfelejtve illemet, etikettet. De, a kocsiban ez átcsapott valami ennél is sokkal rosszabba: bánatba, és megőrjítő fájdalomba. Az elmúlt két órában, szinte mindent végigpörgettem magamban, mindent amióta ismerem a Bäcker-klánt, és egyszerűen nem tudtam rájönni, mi az, ami alapján így vélekedhet rólam!

Megpróbáltam logikusan is gondolkodni, a folyamatos zokogás mellett, mert nem tudtam egyszerűen abbahagyni. Az elején nagyon gyűlölt, tudom, Blanche volt az, akit többre tartott, és ezt nem győzte hangsúlyozni, főleg akkor nem, amikor barátnőm elvesztette az önuralmát. Nem tudom, mikor fordult meg ez az egész, lehet igazából, hogy csak én hittem ezt az egészet, valami többnek és pozitívnak…

Az éjféli harangszó is mintha csak a távolban zúgott volna fel, pedig kétutcányira volt egy kis templom. Vagyis két és fél órája hagytam ott a bált. Csak ültem a kút párkányán, bámulva a vizet, annak szemén keresztül nézve a végtelen csillagos éjszakát. Vajon egyszer leszek én is olyan gondtalan, mint a fényesen ragyogó csillagok? Vagy a vámpíroknak ez nem juthat osztályrészül, mert valamiféle ördög szüleményei vagyunk?

Egyszerűen nem éreztem semmit. Csak bámultam a víz felszínét, sírni már nem is voltam képes, olyan érzés volt, mintha kiszáradtam volna, pedig még képes lennék rá, azt hiszem. Csak a fájdalmat éreztem, mellette minden más tompán jelzett csak testemben. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kínozhatja az embert, az, hogy szeret valakit. Emlékszem, Alexander halálának hírére. Pokoli volt, hetekig alig bírtam enni. Vele álmodtam, a mohó csókjaival, meg, ahogy a finom baritonhangján hívogatott álmaimban.

Két hét után már csak az álmok maradtak meg, minden visszatért a rendes kerékvágásba, talán annak köszönhetően, hogy a nővéremet eljegyezték és az esküvőre készülődtünk. Nem volt időm gondolkodni. De, itt… Mindennap látom, az ő házában élek, és ha hazamegyünk, akkor sem tudnám kerülni, hiszen ott szinte fogoly vagyok. Ahogy mondta… Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint akit arcon vágnak. Rádöbbentem arra, hogy ez elől az érzés elől nincs menekvésem, hogy minden nap szembe kell néznem majd vele, és azzal, ahogy iránta érzek. Ó, bárcsak valamelyikünk halott lenne! A szerencsésebbik eset az lenne, ha én lennék az. Akkor nem kéne éreznem semmit.

A sors iróniája, hogy mindketten halottak vagyunk.

És ezzel visszajutottam abba a mederbe, ahol eddig is folytak a gondolataim. De, csak bámultam a kútból fel-felcsobogó vizet,nem tűnődve semmin, nem érezve semmit. Mintha a távolból lépéseket hallottam volna, meggyötört érzékszerveimen keresztül, de egyszerűen nem érdekelt. Még, ha a legínycsiklandóbb vacsora lett volna, akkor sem fordultam volna meg. Ehelyett mutató ujjammal, ami eddig is a vízben volt, apró köröcskéket kezdtem el rajzolni a víz felszínén. A víz ettől finoman hullámzott, és rajta keresztül a csillagok is.

-          Léa! – érzékeltem valami ilyesmit, de nem voltam biztos benne.

Az is lehet, hogy már képzelődöm. Sőt, könnyen meglehet, hogy arra vágyom, hogy ő megszólítson vagy utánam jöjjön. De, ugyebár ennek a valószínűsége igen csekély.

-          Léa! – mintha ismét hallottam volna a nevemet. – LÉA! – ezt viszont már a tompa érzékeim sem tudták figyelmen kívül hagyni.

Kényszerítettem magam arra, hogy megforduljak. Ott állt az, akire legkevésbé sem számítottam. Még Paolóra is előbb tettem volna fogadást. Lehet, hogy arra vágytam, hogy itt legyen velem, mégsem bírtam megszólalni, csak néztem őt. Nyoma sem volt a szokásos higgadtságának, kifejezetten viharvertnek és idegesnek tűnt.

-          Legalább Fridericnek ebben igaza volt, hogy hol találhatlak meg.

Nem feleltem. Mégis mit? Hogy hurrá, még valaki, aki elárult? Tudtam, hogy Frideric gyakran követ, de azt hittem, rábízhatom a titkaimat. Lehet a kiborulásomat is elmondta neki, és most itt van, hogy folytassa, amit elkezdett. Láthatóan arra várt, hogy megszólaljak. Legalábbis, amíg újra meg nem szólalt:

-          Kérem, könyörgöm, szólaljon már meg!

-          Ugyan minek? Miért jött maga ide? Minek jött utánam? Hogy folytassa az alázásomat, amit már a bálon elkezdett? Nem, köszönöm, Cesare erre nincs semmi szükség, nyugodtan megfordulhat és elmehet! – csattantam fel, könnyeim közt. Még jobban fájt a jelenléte, mint gondoltam. Még inkább megalázottnak éreztem magam, hogy nem tudtam türtőztetni magamat, hogy kiabáltam, hogy újra sírtam.

Sosem, akartam, hogy egy férfi is akár így lásson. Chloé ugyan néha elejtett pár könnycseppet a kívánt hatás érdekében, de ez engem mindig taszított. Úgy gondoltam, hogy azért van szobám, saját lakrészem, hogy ott eresszem szabadjára az érzelmeimet. Újfent felpillantottam arra, akinek életem legnyomorúságosabb estéjét köszönhetem. Reméltem, hogy nem lesz már ott.

Ugyanúgy ott állt, tőlem tízlépésnyire. Meg kellett törölnöm a szemem, mert alig láttam már, és amikor kitisztult a kilátás, ledöbbentem. Nem egyszerűen idegesnek vagy fáradtnak tűnt. Hanem mint akit folyamatosan kínoznak. Csak ott állt, és engem nézett, s a tekintete, amiben oly sokszor akartam elveszni, üresnek és fátyolosnak tűnt. Mégis, mi történhetett, hogy…

Én történtem, ahogy nagy nehezen összeállt a kép. Ezért van itt. Miattam.

-          Miért jött utánam, Cesare Fellini? – szólaltam meg nagy nehezen. Szeme megrebbent, mikor meghallotta a hangomat, de pár lépéssel közelebb lépett hozzám.

-          Engedje meg Madmoiselle Léa, hogy bocsánatot kérjek Öntől. Amiket mondtam, azokat nem lett volna szabad, és egyáltalán nem így gondolkodok Önről. Pusztán egy tanácsot fogadtam meg, ami nagyon rosszul sült, ezt már abban a pillanatban láttam, amikor a kegyed arcán megláttam a hitetlenkedést majd a megbántottságot. Kérem, ne szakítson félbe, hagyjon beszélni, amíg van hozzá lelkierőm. Amiket mondtam, arra csak legjobb reményeim szerint nyerhetek bocsánatot, de el kell mondanom, mi vezérelt, hogy ezeket a hazug szavakat kimondjam: színvallásra akartam késztetni Önt. Én… én, azt hittem, nem az én dolgom ez, de, most már tudom, hogy mélységesen nagyot tévedtem. Engedje meg, hogy most én tárulkozzam ki, bár nem szokásom. Amikor először megláttam, nem értettem Fridericet, miért hozta magát hozzánk. Nem láttam magában azt a karakánságot, mit Madmoiselle Babineauxben. Mégis amikor ő az emlékezetes baklövést elkövette, és én is Önt hibáztattam, csak akkor jöttem rá, hogy rosszul vélekedek magáról. Meg akartam ismerni Önt. – ennél a pontnál láttam hogy megakadt, mintha keresné a szavakat, de nem találná. Félre húzódtam a párkányon, helyet hagyva neki, amit egy apró mosoly kíséretében elfoglalt. – Utólag talán életem, legrosszabb, vagy legjobb döntésének fogom ezt tartani, még nem tudom eldönteni. Mert nem tudtam figyelmen kívül hagyni mindenkihez való jóságát, a szorgalmát és küzdőerejét, a csillogó szemét, amihez akkor volt szerencsém, amikor tanulás közben láthattam Önt. Még akkor sem tudtam ezeket elfelejteni, amikor tudtam, hogy tudása merőben hiányos, és kétlem, hogy valaha kellőképpen pótolható lenne, hogy túl szabadon gondolkodik a nők szerepéről, hogy tudtam a csatangolásairól, amire egyik ilyen korú fiatal hölgy nem vállalkozna. Nem, nem tudtam ezeket észérvekként felsorakoztatni, mert olyankor mindig magam előtt láttam a gyönyörű hosszú hajkoronáját, láttam apró mosolyát, amivel annyiszor tüntetett ki engem. Nem tudom kellőképpen összefoglalni, mit érzek Ön iránt Léa Betranche. Csak annyit tudok, hogy Önnel akarok lenni, és ez azóta a két héttel ezelőtti éjszakai jelenet óta bizonyos bennem.

Várakozóan nézett rám, kezét, melyet beszéd közben az enyémre tett, nem vette el. Zakatolt bennem minden, amit mondok, az emlékek, melyeket felemlegetett. Amikor addig jutottam, hogy a hiányosságaimról beszélt, ismét éreztem a megalázottságot.  Mégis, ezt elnyomta valahonnan mélyről felbukó boldogság, hogy velem akart lenni. De, nem mondta, hogy szeret. És én őt?

Én szeretem őt. Mindig is szabadon akartam szeretni és szeretve lenni. Erre vágytam. Most itt ül mellettem, a férfi, akinek a csókjára mindennél jobban vágyom, akit mindennél jobban szeretek. Csak biztosnak kell benne lennem, hogy ugyanazt akarjuk.

-          Cesare. – szólaltam meg szinte suttogva. Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy felálljak, szembe neki, valamint, hogy összeszedetten bírjak beszélni. – Amikor, több mint fél éve úgy döntöttem, hogy elhagyom a családi házat az többek közt azért is volt, mert nem hagyták, hogy szabadon szeressek. Nem vagyok egy racionális alkat, szeretem követni, amit a szívem. Nem tudom… nem tudom, mikor történt meg, melyik edzésnek vagy sétának volt köszönhető, de a két héttel ezelőtti éjszakán rájöttem, bármilyen gyermekien hangzik is, hogy én szeretem Önt, Cesare Fellini, és nyilvánvaló volt az is,hogy ez nem fogy egyhamar elmúlni. – pillantása úgy rám villant, és gyorsan mellettem termett. Belenéztem a szemébe és újra láttam magamat elveszni benne. Ez miattam lenne hát? – Viszont tudnom, kell, hogy a mostani döntését mi késztette: a szíve, vagy az esze. Én erre várom a választ, e nélkül nem vagyok biztos dolgomban. - és lélegzetvisszafojtva vártam.

De, nem szólt egy szót sem. Kezeivel óvatosan megfogta arcomat, majd egyik kezével megfogta az enyémet, és a szívére tette, majd bólintott. Elmosolyodtam, életem legszebb mosolyával tán, mert biztos lehettem kettőnkben.

Ő pedig kezemet elengedve, derekamat átkarolva odahúzott magához, majd szájával finom csókot lehelt az ajkaimra, amit én mohón viszonoztam. Nem hagyott válasz nélkül: ajkai megtörték enyéimet és gyengéd csókokkal árasztott el engemet.