2015. augusztus 31., hétfő

16. fejezet - A gyűrű

 Sziasztok!

Ahogy a honlapon is láthatjátok, mostantól hétfőnként lesznek az új részek, afféle hét indítóként :). Sokatoknak már holnap kezdődik a suli, amiért részvétem - ne aggódjatok, két hét, és nekem is elstartol - szóval így az évnyitók előtt fogadjátok szeretettel a következő részt! :)

Ölellek titeket:
Sparkling Angel






Már három napja annak, hogy Cesare hirtelen felállt és otthagyott. Kicsit olyan érzésem volt, mintha meg sem történt volna, mert nem került el engem, ugyanúgy váltott velem pár szót, mint mindig, de egy minimális távolságot azért észrevettem. Sokat töprengtem azon, mire gondolhatott miért lett zaklatott (?), ideges, bár az arcán nem láttam semmit. Lehet, hogy ez is egy vámpírképesség lenne, hogy könnyen eltitkolhassuk érzelmeinket?

Vajon valakitől megtudhatnám, hogy mi is pontosan az, ami Cesarét nyomasztja? A klán férfi tagjai nyilván kiesnek ebből, de legfőképpen Ana, akit maximum akkor fogok felkeresni, ha gyötrelmes halált kívánok magamnak. Mostanában feltűnően nyalták-falták egymást Paolóval, elég  sokaknak feltűnt, Blanche-vel elég sokszor ki is tárgyaltuk, hogy egy kissé szemérmetlenek. Ellenben azért Jason is tud néha úgy nézni Blanche-re, hogy én pirulok bele leginkább. Igaz, még sosem faggattam, hogy mik történnek kettőjük közt, hogy vajon megvolt- e már az, aminek csak házasság után lenne szabad megkezdődnie? Ami nekem nyilván nem lesz, tehát ilyen szempontból, nekem kötetlenebb lehet. Nem, mintha mostani életem nem lenne teljesen annak az ellentéte, amire neveltek, vagy amilyen úton járnom kéne.

-              Léa! – lépett be az ajtómon Blanche. – Friderick látni kíván minket.
-              Valami rosszat tettünk? – ezt már útközben kérdeztem tőle, amikor a szalonja felé tartottunk.
-              Fogalmam sincs.

Friderick magán szalonjánál talán csak Eve-é volt nagyobb, de ott még egyikőnk sem járt, ezzel szemben ez a helyiség minden egyes négyzetcentiméterén tükrözte, hogy kihez is tartozik. Rengeteg bőr elem és sötét fából készült bútorok jellemezték, a falakon mély bordó-sötétszürke tapéta díszelgett. Kirázott a hideg, ahogy beléptünk. Eddig még csak egyszer voltam itt, és az sem az egyik legkellemesebb élményem volt. Sőt, majdnem a halálomat okozta Blanche-nek köszönhetően. Most viszont, a szobában rajtunk kívül csak Friderick tartózkodott. És jókedvűnek tűnt.

-              Nos, hölgyeim, egy viszonylag fontos ügyben hívattam ide Önöket. Ó, ne aggódjanak, nincs semmiféle baj, vagy ilyesmi – nevetett fel ijedt arcunkon, de ettől még nem szállt el a félelmem. – Már három hónapja tagjai klánunknak, és egy incidenst leszámítva nem is okoztak csalódást. Viszonzásul, szeretnénk kellemesebbé tenni itt tartózkodásukat. Kérem, fogadják el tőlem ezt a két gyűrűt. Ezek lehetővé teszik, hogy a napfény ne ártson Önöknek. De hordásának szabályai is vannak: csak a kertbe mehetnek vele, a városba nem, és nem érintkezhetnek senkivel sem régi életükből. Remélem világosak az elvárások. – bólintottunk, mire elmosolyodott és átnyújtotta az ékszereket.

Miután kiléptünk a szalonból, felvettük a most kapott kincsünket. Azt hittem, éreznünk kéne valamit, de semmit sem érzékeltem. Viszonylag egyszerű gyűrű volt, ezüstből, és egy nagyobbacska kővel benne, ami talán a zafírhoz volt leginkább hasonlítható. Egymásra néztünk Blanche-vel, és kiolvastuk egymás szeméből, hogy ugyanarra gondolunk.

Futva indultunk a kert felé, mégis a kertajtóban egyszerre toppantunk meg. Mind a ketten kísérleteztünk már a napfénnyel, és tudtuk, hogy egy pár perces, mégis kínzó halál várna ránk, így kissé tartózkodók voltunk. Végül óvatosan megindultunk kifele: először csak azt az ujjunkat dugtuk ki, amin a gyűrű  volt. És valóban, működött, a kezemet nem égette, hanem melengette a Nap sugara. Felbátorodva kiléptem az ajtón, tudván, hogy ha kell  vissza tudok ugrani, de erre nem volt szükség: csak a napsugarak melegségét éreztem, és szavakkal le nem írható volt körbenézni a napsütötte kerten. A színek vibráltak, a levegő perzselt, a virágok illata pedig… Blanche csak félénken állt a hátam mögött, nem mert kijönni, szóval körülbelül kirántottam magam elé. A mosolyából ítélve ő is rájött, hogy nem lesz itt baj, sőt magával húzott és csak szaladtunk körbe és körbe mosolyogva, kacagva. Egyszerűen csak jó volt.

Fogócskáztunk egymással, vagy csak szaladtunk, mint a bolond gyerekek. Nem tudom, minek örültem így utoljára. Legalább fél órája mehetett ez, amikor végre egy kicsi megálljt parancsoltunk magunknak, annyira kifáradtunk, de csak álltunk és nevettünk egymásra. Önfeledten és felszabadultan…

Blanche hirtelen felpattant mellőlem és elindult az egyik irányba. Gyorsan rájöttem miért: Jasonhöz futott és szerelmes csókot váltott vele. Viszont, volt vele még valaki, Cesare, aki felém tartott.  Még mindig kissé fujtattam a levegőt, amikor hozzám ért. Amikor odaért azonban hozzám, csak megállt, és nézett.

-              Cesare, mondja, valami gond van? – szólaltam meg végül.
-              Nem, dehogyis, Madmoiselle Léa. Csak, valahogy olyan felszabadultnak tűnik, és ez nagyon is jól áll Önnek. – először szóhoz sem jutottam, hiszen Cesare még sosem mondott rám semmi pozitívat. Nem is tudtam rá reagálni, egyszerűen csak rámosolyogtam tiszta szívből.
-              Lenne kedve bejönni velem egy pohár frissítőre? – ajánlotta fel a karját, amit én örömmel elfogadtam.

Csöndben sétáltunk be a ház felé, de ez most nem az a nyomasztó, kínos csönd volt, amit eddig mellette éreztem. Ez a hallgatás viszont jól esett, mintha így is beszélgettünk volna. Csak nem tudom miről. Ahogy odaértem a házhoz, megpillantottam Paolót a egyik ablakban. Tekintete mintha vádlón égetett volna. Cesare észrevette, hogy elkalandoztam, így hát ő is felpillantott, majd határozott mozdulattal bekísért a házba.
 

2 megjegyzés: