17. fejezet

Sziasztok!

Egyrészt szeretnék köszönetet mondani, hogy ilyen nagy a történet látogatottsága! Ennek, nagyon, de nagyon örülök! Viszont nagyon hálás lennék, ha hagynátok magatok után nyomot, pipa vagy komment formájában! 
A mai egy elég hosszú rész lett, szerintem érdekes is, remélem elnyeri tetszésetek!
Kitarttást a sulihoz mindenkinek!

Puszik,
Sparkling Angel

Nevetve értünk be az egyik nagyobb szalonba, ahol a frissítőket szolgálták fel. Cesare el is feledtette velem az ajtóban látottakat egy perc alatt, és amikor kihúzta előttem a széket, hogy leüljek, úgy éreztem, ez a nap tényleg csak fantasztikus lehet.

Abban a pillanatban, hogy ez végig suhant az agyamon, megjelent a szobában Paolo és egyenesen hozzánk lépett. Szerencsére rajtunk kívül csak Eve volt a szalonban, aki láthatóan nem fordított túl nagy gondot erre. Én viszont megijedtem, Paolo pillantásában volt valami félelmetes. Cesare érdeklődve pillantott fel rá, de nem nagyon zavartatta magát.

-      Léa, velem jössz, most! – hangjában éreztem a nyomatékosítást,így azonnal felálltam, de egy kéz visszatartott. Cesare keze volt az.

-      Cesare, kérem engedjen! – suttogtam, de nem engedett.

-      Fellini, engedd a lányt. – Paolo hangja kezdett fenyegetővé válni, amire már Eve is felfigyelt.

-      Különben, mi lesz? – azonban egyáltalán nem látszott rajta még semmi feszültség.

-      Cesare, kérlek! – azzal kiszabadítottam a kezemet, és Paolo elé álltam. – Most boldog vagy? Éppen beszélgettem.

-      Velem jössz.

-      És ha Ana meglát? – akadékoskodtam.

-      Azt majd elintézem. – felelt vissza a válla mögül.

-      Végülis, csak az én nyelőcsövemet fogja kitépni. – vágtam vissza élesen. Erre megfogta a kezem, kihúzott a  szalonból és elindultunk felfelé.

A szobámig cibált. Kicsit sem értékeltem, és nem értettem ingerültsége okát. Gyorsan becsukta lakhelyem ajtaját, majd átölelt. Élveztem szorítását, forró volt, vámpír létére. Aztán ajka a nyakamhoz ért és csókolgatni kezdte, mohón. Éreztem, ahogy a testem beleremeg és, hogy engem is átjár a forróság, éreztem, ahogy az ajkaim viszonzásképpen, az ő nyakára tapadnak és viszonozzák a csókokat. Aztán, szinte villámcsapás szerűen, megszólalt bennem a vészcsengő. Mégis mi a fenét akar tőlem Paolo? És miért most? Hetekig a közelembe se jött, most meg…

Elhúzódtam, tőle, ami nem ment könnyen, így kénytelen voltam ellökni magamtól. Kérdőn nézett rám.

-      Mégis, mi a fészkes fenéket művelsz? – mire odalépett hozzám.

-      Rég láttalak.  – mormogta a fülembe.

-      Nem én tehetek róla. – feleltem közömbösen miközben két lépést hátráltam.

-      Tudod, hogy miért kerüllek.

-      Nem, nem tudom. Illetve gondolom, Ana miatt, de ez nem azt jelenti, hogy fogod magad és hetekig a közelembe se jössz, majd hirtelen berontasz a szalonba és elcibálsz, miközben én épp mással voltam.

-      Nem kéne Fellinivel beszélgetned. – úgy látszik, nem kapok ma választ kérdésemre.

-      És ugyan miért nem?

-      Jobb, ha kerülöd és kész. És rám kell hallgatnod, mert nekem köszönheted, hogy itt vagy. Fellini mindig is Blanche-t támogatta, hogy a család része legyen. – szavaival, mintha tőrt döftek volna a szívembe, nem is tudom miért, de igyekeztem a jelen pillanatban ezzel nem foglalkozni.

-      Időközben megkedvelhetett.

-      Léa, kerüld el Fellinit és kész! Ne barátkozz vele, mert csak pórul jársz!

-      Nem fogom csak azért elkerülni, mert te nem kedveled. Az utóbbi időben, nagyon is sokat segített nekem, akár vadászat közben, akár edzés során. – kihúztam magam, mintegy jelezve, hogy most nem hagyom magam. Láttam, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik.

-      Nos, az utóbbi időben kissé el voltam foglalva valamivel…

-      Mármint Anával? Ezt igazán megértem, sőt jólesik, hogy hárítasz, nehogy kitépje a nyelőcsövem, de ennek örömére alig jössz közelembe, nem segítesz semmiben. Miért ne fogadjam el akkor mások segítségét? Ne haragudj, de kiszámíthatatlanabb vagy, mint az áprilisi időjárás. Most is hirtelen megjelensz, elkezdesz csókolgatni, aztán úgyis az lesz, hogy megint eltűnsz.

-      Tudod, mit? –hangja ingerültnek tűnt. – Mások örülnének, ha csak ennyit szánnék rá a drága időmből!

-      Mások nyilván igen, de a mentoráltad talán egy kicsivel több figyelmet is élvezhetne! – csattantam fel.

-      Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek! – azzal felkapott, mint egy pihét és az ágyra hajított, majd rám ugrott. Éreztem, a hogy a félelem elönti a testemet. – Akár ebben a szent minutumban megerőszakolhatnálak, utána – ahogy te szoktál fogalmazni -, kitéphetném a nyelőcsövedet, majd egy karót döfhetnék a szívedbe. Mert mondjuk, ahhoz van kedvem. Nem mondhatod meg, mit teszek! – pillantásában volt valami félelmetes, csak úgy lángolt. Kinéztem belőle, hogy tényleg megteszi. Aztán, egyik pillanatról a másikra, a tekintete megváltozott, majd eltűnt a szobámból engem félelemtől reszketve az ágyon hagyva.

Nem tudom, mennyi ideig feküdtem az ágyon, mennyi ideig sírhattam és remeghettem. Egyetlen tiszta gondolatom sem volt, csak foszlányok, de azok is olyan kuszák, hogy nem tudtam velük mit kezdeni. Így csak feküdtem az ágyamon és próbáltam értelmet keresni ebben az egészben.

Paolo viselkedése furcsa volt. Sőt, szokatlan. Igen, tudtam, hogy vehemens, hogy hirtelen haragú, de, hát olasz! De, akkor sem értem ezt az egészet… Már az ablakban is olyan furán nézett, aztán ahogy elrángatott a szalonból, ráadásul Eve szeme előtt! És amikor Cesaréval farkasszemet néztek egymással… mintha megállt volna a levegő a szalonban. Azt kérte tőlem, hogy tartsam távol magam tőle, mert Blanche pártját fogja. 

De, ezzel tulajdonképpen nem mondott újat, ezt azóta tudom, mióta idekerültünk. Arra viszont nem gondoltam, hogy már régebb óta figyelhettek minket. Vajon miért minket választottak ki? Hisz annyian vannak még Lyonban… Vajon Blanche tudja?

Mégis… az utóbbi időben nagyon sokszor Cesaréval voltam, hol sétáltunk, hol velem edzett, de volt, hogy a könyvtárban is leszólított, pedig ahogy egyre jobban kezdtem kiismerni magam a ház lakóinak szokásai közt, a könyvtár Cesare és Machiavelli számára szent hely volt, ahol tilos volt megszólalni. Sokat beszélgettünk, és most, ahogy így belegondolok, el kellett ismernem, hogy már koránt sem éreztem azt a heves gyűlöletet iránta, mint régen. Sőt, kifejezetten megkedveltem. Intelligens volt, mégsem kérkedett vele, szinte észrevétlenül ontotta magából a tudást. És szellemes volt, pedig nem gondoltam volna sosem, hogy egy férfi egyszerre tud mindkettő lenni. Nem tudom, hogy ő megkedvelt-e engem egyáltalán. Nem felejtettem, amikor csak úgy hirtelen otthagyott. Valahogy úgy éreztem, valamit nem mond el, ami sokat segítene abban, hogy jobban kiismerjem…

Hirtelen bevillant valami, valami, amit mindig Chloé mondott, de én sose figyeltem rá, mert másképp gondolkodtunk férfiakról, szerelemről, házasságról. De, egy dolgot mindig nagyon hangsúlyozott: akkor csinálod jól, ha féltékenyek rád. Lehetséges lenne, hogy Paolo féltékeny Cesarére? Felnevettem a képtelen ötletemen. Cesare egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy udvarló. Mondjuk, ez Paolóról sem mondható el, még ha nyilván Anával ők évszázadok óta ismerik egymást, de akkor is.

A függönyön keresztül a naplemente fényei szűrődtek be a szobámba, egészen a lábamig. Felkeltem és az ablakhoz léptem, majd elhúzva a függönyt gyönyörködtem a naplementében, mintha még sosem láttam volna. De, mielőtt elmerülhettem volna benne, észrevettem Cesarét, ahogy a kertben járkál, fel- s alá. Egyedül. Lehet, hogy ő is éppen gondolkozik a ma történteken, bár erősen kétlem, hogy rá ekkora hatással lettek volna a nap eseményei.

Az egyik pillanatban felnézett, egyenesen az ablakom felé, és elkaptam a pillantását. Nem volt benne se düh, se izgatottság; nyugalom áradt belőle, de olyan erővel még onnan lentről is, hogy először éreztem úgy, hogy nem fogok sírva fakadni a következő fél órában. Hálás voltam ezért, nagyon.

-      Léa! – nevem hallatán úgy összerezzentem, hogy elszállt a pár másodperccel előtte megszerzett nyugalmam. Az ajtóban Blanche állt, és láthatóan nem festhettem valami jól, mert elképedt. – Szedd össze magad, le kell jönnöd! Gyűlés lesz! – azzal kirobogott a szobámból.

Visszafordultam az ablakhoz, de, akit kerestem már nem volt ott. Így nagy nehezen fogtam magam és leültem a tükör elé rendbe szedni magam.