Elérkeztünk az első évad végéhez. Így belegondolva elég döcögősen sikerült, főleg mert sokszor időm sem volt a történettel foglalkozni, pedig már egy ideje megvan a fejemben, hogy mint és hogyan alakul Léa sorsa. Remélem tetszeni a fog a befejezés és velem maradtok - meg persze Léá-val - a 2.évadra is! ;)
Szép napot,
Sparkling Angel
Másodpercek
alatt eldöntöttem, hogy megkeresem Paolót és kiderítem, hogy kivel szeretne
lenni a nyár folyamán. Az mindjárt más fényben fogja megvilágítani a dolgokat,
bár, erősen abban reménykedtem, hogy velem jön Rómába…
Ahogy ballagtam
fel a lépcsőn, ismerve már az utat a szobájához, és ahogy fordultam be a
folyosóra, csak az nem jutott eszembe, hogy mi lesz, ha Ana is ott van.
Megtorpantam. Ki akarom én tépetni a nyelőcsövemet? De, várjunk… ehhez csak van
jogom! Nem érdekel Ana, én ezt most meg akarom tudni!
Túlságosan
sokat nem is kellett arra várnom, mert a két személy pont felém közeledett, de
velük volt még Macchiavelli és Cesare is. Na, jó, Léa, összpontosíts, ne
parázz, sikerülni fog! Próbáltam nyugtatni magam azzal, hogy ez csak egy
ártatlan kérdés. De, meg előztek a beszéddel.
- Beszélni akarok veled.
- Ana, hagyd őt békén! – Paolo hangja enyhén fenyegető volt.
- Idefigyelj… - sziszegte, nem törődve Paolóval, annál inkább nekem célozva
mondandóját – Paolo velem jön, nekem mindegy, hova, de, inkább Sevillába, de a
lényeg… - és itt a hangja erősen fenyegető hangzást vett fel -, hogy te
mindenképpen a másik helyen leszel! Értetted?
- Igen, hallottam… - feleltem néhány másodpercnyi csönd után és összeszedtem
a bátorságom – De, nem a te véleményedre vagyok kíváncsi, Paolóval szeretnék
beszélni. – igyekeztem higgadtan és nyugodtan beszélni, de éreztem, kissé így
is remeg a hangom.
És vártam. A
másodpercek csigalassúsággal teltek. Láttam, ahogy Anát elönti a méreg és
próbálja türtőztetni magát, hogy nehogy nekem ugorjon. Láttam, ahogy Paolo
ledöbbent fejjel néz engem, és a háttérben, ahogy Cesare mosolyog. Mintha
mulattatná…
- Hogy merészeled… - üvöltötte Ana, csak úgy visszhangzott a egész ház – Még
neked áll feljebb?! Mégis mit képzelsz magadról….
- Ez csak egy kérdés, Ana. És nem tőled várom a választ. – tartottam tőle,
hogy ezért a mondatért még nekem ugrik, de akkor Paolo közénk lépett.
- Léa… - hangja szinte…esdeklő volt. A szemébe akartam nézni, de lesütötte
azt. – Én Aná-val töltöm a nyarat. – ridegen csengtek a szavai fülemben.
Nem tudtam
megszólalni. Semmi indoklás, csak egy hideg hang, nulla érzelemmel, mintha nem
lenne semmi se köztünk. Mintha arcul csaptak volna. Nem bírtam, hogy ott van a
közelemben. Szó nélkül hátat fordítottam neki, és elindultam a lépcső fele.
Ami ezután
történt, emberi szem számára láthatatlan lett volna, hiszen másodpercek
leforgása alatt esett meg. Még nem értem el a lépcsőhöz, amikor egy suhanást
éreztem a hátam mögött, és még időben tértem ki Ana támadása elől. A következő
csapását ellenben nem tudtam elkerülni,de, magammal rántottam, és míg én a
földre estem, Anát magam felett áthajítottam a folyosón. Arra viszont már nem
voltam felkészülve, hogy rögtön újra reagálnom kell, így védtelenül támadt rám
és döngölt bele a földbe, szétszaggatva a ruháimat és parkettával szétkarmolva
a fejemet. Aztán mintha mi sem történt volna, felkelt, megfogta Paolo kezét és
elviharzott.
Éreztem, ahogy
ömlik a fejemből a vér, de tudtam, hogy pár perc és a seb begyógyul. Mégis
zavart a fejem zúgása és az orvtámadás, na meg, amit és ahogy Paolo mondott.
Cesare térdelt le mellém és vizsgálta a sérüléseimet.
- Jól vagy? – aggódást éreztem a hangjában.
- Persze, semmiség, egy-kettőre rendbe jövök. – és, hogy kellőképpen
megbizonyosodjon erről még rá is mosolyogtam.
- Gyere felviszlek a szobádba. – azzal felkapott és elindult velem a szobám
felé. A szemem sarkából mintha azt láttam volna, hogy Macchiavelli döbbenten
bámulta volna „kettősünket”…
- Köszönöm Cesare, de igazán nem kellett volna. – mondtam ezt már a
szobámban, mégis jól esett újra a saját kis menedékemben lenni. Megilletődötten
álltunk egymással szemben. Rájöttem, ő még sosem volt a szobámban és egy kissé
fura jelleget adott ehhez az egész szituációhoz.
- Gyere velem Rómába. – lépett közelebb hozzám. Majd látva döbbent
pillantásomat, még egyszer elismételte. A hangja meleg volt, olyan amilyen
szokott, és mégis valahogy más. – Gyere velem Rómába.
- Ha jól kivettem, más választásom nincs is, Ana Sevillába menne.
- Azt akarom, hogy örülj neki. Ígérd meg, hogy velem jössz Rómába!
- Megígérem. – és elmosolyodtam, nem tudom miért, csak éreztem, hogy
ezt könnyű lesz megígérnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése