14. fejezet - Pocaklakó

Sziasztok!

Végre valahára hoztam Nektek új részt, és ezzel újranyitnám a történetet, ami ezentúl leginkább Léa szemszögéből foglalkozik a történettel! Ez persze nem zárja ki azt, hogy ha Raquelnek lesz ideje,akkor Blanche-ről is megjelenik egy-egy részlet. Az új részeket várhatóan hétfőként fogom közzétenni, hogy jól indulhasson a hét :) (mármint nekem így nyilván, remélem nektek is). Szóval fogadjátok szeretettel ezt a részt, és örömmel fogadok minden kommentet, pipát, chat üzenetet :)

Szép napot!

Sparkling Angel

Néztem a könyvbeli ábrát, és próbáltam felfogni, mit is szeretne tőlem. Végül összeszedtem magam és a gyakorlózsákom elé álltam, majd erősen koncentrálva megpróbáltam a mozdulatsort, de a lábam végül a zsák felett a levegőben talált, én meg a lendülettől a földre estem. Újra ránéztem az ábrákra, valamit biztos rosszul csinálok…

Paolo nem tudott a kis edzőtermi kalandjaimról, pedig lassan második szobámmá vált a hely. Mindennap itt töltöttem pár órát, és a legjobb az volt az egészben, hogy senkinek sem tűnt fel. De voltak ennek a helyzetnek hátrányai is: sosem voltam egy harcos amazon és így magamtól nem is igazán tudtam, mit is kéne csinálnom. És itt tér vissza a képbe a könyv, aminek az ábráit figyeltem. A könyvtárban találtam pár harcművészetekkel foglalkozó könyvet és úgy gondoltam, végülis kezdésnek jó lesz. Ha már meghalok, akkor legalább küzdjek rendesen…

Végül újra felálltam, hogy megpróbáljam. Szemeztem a zsákkal és próbálta elképzelni, hogy van feje, ahol el kell találnom. Három másodperccel később már újra a földön voltam, de a zsák sem volt már az akasztóján. Vigyorogtam, hisz nagyjából sikerült, egy embert már biztos ki tudnék teríteni. De, nem ez a célom.

-      Ez egész ügyes volt. – szólalt meg mögöttem egy hang, mire hirtelen megpördültem. Karolina állt a terem végében és láthatóan percek óta figyelt. – Indulunk vadászni, öltözz fel gyorsan. – majd elment.

Miközben kapkodtam magamra a ruháimat az járt a fejemben, hogy vajon elmondja valakinek? Nem mintha félnék a lebukástól, mégsem szeretném, ha kiderülne, bár rontani már úgysem tudok a helyzeten. Elnevettem magam a nevetséges helyzeten, ahogy Frideric szembesít a dolgokkal, bár valószínűleg a való életben nem lenne ennyire mókás. Mindenesetre, amikor csatlakoztam a többiekhez, nem úgy tűnt, mintha mindenki tudna róla.

A vadászat olyan volt mint máskor, mostanában Cybelével és „ nem értem mit mond” Philippel vadásztam, tekintettel arra, hogy Ana már azért is majdnem nekem ugrott volna, ha csak Paolóra néztem. Cybelét edzési trükkökről faggattam, bár túl sok sikerrel nem jártam.

Hirtelen egy olyan illat csapta meg az orromat, amit már rég éreztem. Vagyis pontosabban fogalmazva vámpírorrommal még sosem. Mivel a csapat eléggé szét volt széledve és Cybele is inkább a vőlegényével volt elfoglalva, így én csendben leválhattam és az egyik mellékutcán elindultam az illat irányába.

Az egyik nagy villából jött, annak is pontosan a kertjéből. Megfelelő helyet kerestem, ahol figyelni is tudok és mégsem veszélyeztetek senkit sem, így végül a villához tartozó egyik melléképület tetejére ugrottam fel és figyeltem. Pár percen belül meg is jelent az, akihez az illat tartozott: Chloé…

-      Nem hiszem, hogy a legjobb ötlet itt lennie. – ki tudja, mióta ülhettem már ott és figyeltem, ahogy Chloé kacérkodik, cseveg a férfiakkal. Mégis igyekeztem nem felugrani ijedtemben, hogy Fellini megtalált. Mégis, minek keres engem?

-      Kétlem, hogy innen bármi galibát okoznék. – fordultam felé mosolyogva, majd tekintetemet újra Chloéra emeltem. Hallottam, ahogy lehuppan mellém a tetőre. Nem lehet egyedül hagyni?

-      Még túl fiatal ahhoz, hogy vissza tudja fogni magát.

-      Eddig sem volt probléma, miért most lenne? – horkantam fel, de erre már nem reagált. Így hát csak ültünk néma csendben és figyeltünk az alattunk folyó párbeszédeket.

-      Nem hiszem el, hogy még állapotosan is férfiakkal flörtöl. Bár, nem is ő lenne, ha nem tenné… - mosolyodtam el felsóhajtva. Éreztem magamon Fellini perzselő pillantását, de igyekeztem nem törődni vele.

-      Mire gondol most, Madmoiselle? – szólalt meg kisvártatva.

-      Nem tudna egyszerűen csak Léának szólítani, Uram?

-      Ön sem a keresztnevemen szólít. – álltam a tekintetét, pedig éreztem, ha tudna, most olvasna a fejemben.

-      Ezt a kezdeményezést a férfiak szokták kérni, mi nők csak elfogadjuk. – láttam, ahogy gondolkodik, vívódik, megtegye-e. Előbb-utóbb úgyis meg kell neki.

-      Madmoiselle Léa. – ne bírtam állni átható pillantását és azt sem, ahogy a nevemet kiejtette a száján. Reagálj, Léa, reagálj!

-      Cesare. – mondtam, de hangom eléggé erőtlenre sikeredett. Ő pedig, velem szemben először, elmosolyodott.

-      Most akkor már elárulná, mire gondolt?

-      Öööö, igen, azt hiszem.  Csak azon gondolkoztam, hogy milyen boldogságot hozhat egy ilyen kis jövevény, mint amilyen Chloé hasában is növekszik. Talán feledteti mindazt a keserűséget, amit én okoztam. – elhallgattam, mert nem akartam, hogy lássa, hogy fáj. Jobb, ha keveset tud erről.

-      Megbánta már, hogy eljött?

-      Nem. – néztem fel rá pár másodperccel később. – Eddig még nem bántam meg.

-      Jöjjön, Léa. Menjünk. – szólalt meg pár perccel később,én meg bólintottam, hogy rendben. 

Vetettem még egy futó pillantást a nővére, majd elfogadtam a felsegítő kezet.