11. rész - Az ébredés

Sziasztok!
Szóval először is ne haragudjatok rám azért, mert késtem ezzel a résszel, kissé szoros az időbeosztásom, így sokkal kevesebbet tudok írni, mostanában pedig a technika is csrbenhagy. Mindenesettre most itt vagyok az új résszel, remélem lesz olyan akinek tetszeni fog!
Ölel titeket:
Raquel

- Blanche!

Hallottam a lágy, női hangot magam mellett, de nem éreztem magamban elég erőt hozzá, hogy válaszoljak. Minden egyes tagom fájt, mintha eltört volna minden csontom, a fejem szét akart hasadni, és ha nem lettem volna hihetetlenül erőtlen, akkor ordítottam volna kínomban.

Csupán pár másodperce voltam tudatomnál, még nem álltak össze a történtek. Nem tudtam rá koncentrálni, a testemet érő impulzusok még túlságosan erősek voltak.

- Blanche!

Egy férfihang. Ez már kellemetlenebb volt, fejem megsajdult, ahogy az utolsó szótagot megnyomta. Erőteljes, kissé rekedtes, erőteljes akcentus.

- Már fel kellett volna ébrednie.

Felébredni. Kinek? Nekem? Nem, nem szeretnék. Ha felébredek, akkor megint csak szenvedés lesz, szóval nem. Nincs kedvem. Jelenleg békén hagynak, itt fekszem, jó nekem. Ha felébredek, akkor még több fájdalom jön. Nem tudom, honnan szedem ezt, de azt tudom, hogy igazam van.

- Ne sürgesd már, Jason. Mindenkinél máshogy zajlik le. Elég sok sérülést szerzett, Eve nem volt valami kíméletes.

Jason. Eve. Arcok ugranak be a nevekről, ismerősek, de még mindig nem tudom őket elhelyezni, Annyira kimerült vagyok.

- Csodálkoztok? Nem vagyok nagy rajongója, ellenben én is pont így reagáltam volna a helyében. Friderick neki fogadott hűséget, erre Blanche-sal csókolózik a háta mögött. Kivételesen tökéletesen megértem.

- Ezt úgy mondod, mintha közted és Friderick között nem lett volna semmi.

- Ugyan, Fridericknek jó ízlése van és egy ilyen szépségnek, mint én nagyon kevesen tudnak ellenállni. De nem igazán az esetem, szóval meghagytam Eve-nek.

- Szép próbálkozás, Ana, de ebben a szobában mindenki pontosan tudja, hogy Friderick hagyott ott téged, Eve miatt, teszem hozzá.

- Apróságokon nem szabad fenn akadni, Jason.

Hallottam a halk kuncogást. Friderick, Eve, Jason. Friderick, Eve, Jason.

Hirtelen ugrott be minden. Az intenzív csók, amit nem akartam igazán. Eve dühe, a fájdalom, amit okozott. A fuldoklás.

Felültem, szemeim tágra nyíltak. Körülöttem teljes csend volt, ha nem hallottam volna őket az előbb beszélgetni biztosra vettem volna, hogy egyedül vagyok. Az ablakokon vakító napfény ömlött be, minden nappali fényben úszott kivéve azt a kis részt, ahol én feküdtem. Kinyújtottam a kezem, leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy ismét a kezemen érezzem a Nap melegét.

- Nem ajánlom, még mindig éget - hallottam megszólalni magam mögött Jasont.

Hirtelen, egy mozdulattal fordultam meg, s magam sem igazán értem, de leguggoltam, kieresztettem szemfogaimat. Éreztem, ahogy elindulnak bennem a vadászfunkciók, a látásom és a hallásom élesebb lett, torkomon gesztikulálatlan üvöltés kúszott ki.

- Akkora barom vagy - a másik hang irányába fordítottam a fejemet, ahol nemsokára be is azonosítottam Anat. Rideg volt, érdektelen, úgy tűnt a legkevésbé sem izgatta, hogy éppen potenciális áldozatként tekintek rá. - Tudod, hogy érzékeny, meg kellett volna várni, amíg lehiggad.

- Azt hittem azért állunk a napfényben, hogy ne tudjon minket megtámadni - válaszolta ingerülten a fekete férfi, aki tekintetét egy másodpercre sem vette le rólam.

- Blanche, drágám - hmm. Selymes, kellemes hang, nyilván azé, akiét először meghallgattam, Cybele egy tétova lépést tett meg felém, mire összecsattintottam a fogsoromat - Innod kell, teljesen kiszáradtál. Most odacsúsztatok neked egy tasakot, rendben?

Ahogy mondta úgy is tett. Szemeimet végig a vérrel teli zacskón tartottam, megéreztem a szagát, nyálam ömleni kezdett a számba. Lejjebb hajoltam, mire Ana írisze összeszűkült, azonban kényszerítettem magamat, hogy egyhelyben maradja, így Cybele folytatta a mozdulatot, s pár másodperccel később már az emberi vér semmi mással össze nem téveszthető ízét éreztem a számban. A meleg végigfojt a torkomon, felmelegítve a gyomromat. Éreztem, ahogy izmaim ellazulnak, fejfájásom enyhülni kezdett, gondolataim tisztábbá váltak. Mikor félredobtam az üres tasakot sokkal jobban éreztem magam, bár még mindig éreztem a szomjat, ami továbbra is kíméletlenül kaparta a torkomat.

- Kérek még - szólaltam meg végül nagy nehezen, mire a többiek összepillantottak. Nem volt nehéz kitalálni, hogy azon viaskodnak teljesítsék-e kérésem - Szomjan halok - tudatosítottam végül, mire teljes döbbenetemre Jason tört meg.

- Rendben, de ez az utolsó - nyújtotta felém a következőt. Felálltam és odaléptem elé, már nem éreztem magamban leküzdhetett len vágyat, hogy megtámadjam, helyét egy más fajta érzelem vette át. Szívem hevesebben kezdett el dobogni, mikor ujjaink összeértek, torkomban gombóc keletkezett, gyomromon enyhe remegés húzott végig. Csodálkozva pillantottam fel rá, mire ő értetlenül nézett vissza. - Jól vagy?

- I-igen - dadogtam, majd leeresztettem a karom - Inkább, mégsem szeretném.

Gondolkozva nézett rám, mintha azt próbálná megfejteni mi is játszódhat le az agyamban. Végül feladni kényszerült megvonta a vállát, eltette a tasakot, majd fogta magát és kiment a szobából. Ott maradtam hát Anaval és Cybelle-el, mégis úgy éreztem egyedül maradtam, magányos lettem és szomorú. Tekintetemmel egészen addig az ajtót fixíroztam, amíg Ana meg nem köszörülte a torkát

.

- Minket már figyelembe sem veszel? - gesztikulált dühösen a spanyol lány, majd az ablakhoz sétált és határozott mozdulatokkal húzta be a függönyöket ezzel kiszabadítva engem kényszerű börtönömből - Most egy kicsit féltékeny, de majd vesz pár hideg fürdőt és minden újra szép és jó lesz!

- Ana - Cybelle felháborodott arckifejezése önkéntelenül mosolyt csalt az arcomra. Megszerettem ezt a két lányt, minden hibájuk ellenére. Nélkülük már nem is tudtam volna elképzelni az életemet, ugyanis olyasmit adtak nekem, amit eddig soha senkitől nem kaptam: önzetlen barátságot. Jó, Anára azt mondani, hogy önzetlen, barokkos túlzás, de ebben az esetben valóban azt éreztem, hogy benne egy olyan társra leltem, aki nem fog cserben hagyni.

- Nem értem mire gondolsz – válaszoltam neki, mert valóban ez volt a helyzet. Szavak véletlenszerű egymás után rakásának éreztem előző megjegyzését.

- Jaj, ne már. Vagy hazudsz, amiért legszívesebben úgy elintéznélek, mint Eve, vagy magadnak se vallod be, ami lehet még rosszabb.

Felvontam a szemöldökömet, nem is tudtam, hogy mit mondjak, tekintve, hogy továbbra sem tudtam mire célozgat.

-          - Oké – sóhajtott nagyot, majd lábait keresztbe vetve kényelembe helyezte magát. Én is visszatelepedtem az ágyra, amin az elmúlt pár órát töltöttem és feszülten figyeltem Anára – Te vonzódsz Jasonhöz, sőt talán meg merném reszkírozni, hogy szerelmes is vagy belé. Jason pedig tuti, hogy beléd van zúgva, amilyen furcsán viselkedik újonnan.

Először köpni-nyelni nem tudtam. Mármint. Persze, kedveltem Jasont nagyon és igen voltak köztünk olyan pillanatok, ami már túlmutattak a barátságon, ugyanakkor. Még messze nem nevezném ezt szerelemnek. Ő egy nagyon-nagyon nehéz személyiség volt, szeszélyes, vakmerő, mi garantálná azt, hogyha belészeretnék, akkor ő viszonozná az érzéseimet? Egyértelműen nem lenne bölcs dolog abba a hitbe ringatni magamat, hogy ez az ásó, kapa, nagyharang típusú történet lenne.

-          -  Tévedsz – vontam le a következtetést, s már csak kis felháborodással tekintettem barátnőmre.

-          .  Nem tévedek. Ha Fridericknél elmúlik ez a kis belehabarodás, akkor Jason is megnyugszik és akkor…

Nem tudta befejezni a mondatot, mert ebben a pillanatban berontottak az ajtón. Szó szerint. Paolo egy kérdés vagy kopogás nélkül nyitott be, kifejezetten haragosnak tűnt, ahogy Anara nézett, rólam és Cybelle-ről tudomást sem vett.

-         -  Mit mondtam neked? – kérdezte élesen, mire összerezzentem. Soha nem hallottam, hogy ez az alapjában véve kedves olasz fickó ilyen barátságtalanul beszélt volna bárkivel is.

-        -   Nem érdekel, hogy mit mondtál – Ana hangszínétől is megfagyott a vérem. A szobában mintha hirtelen vagy tíz fokot hűlt volna a hőmérséklet, a két vámpír között lévő feszültség kézzel tapintható volt. Cybelle-re tekintettem, aki azonban nem volt annyira meglepve ettől a kis közjátéktól, mint jómagam – Ha te azt a kis vörös szukát akarod pátyolgatni, az a szíved joga, de nekem ne merészeld megmondani, hogy mit tegyek.

-          -  Tehát, csak azért is az ellenkezőjét teszed annak, amit mondtam? – Paolo hangja szinte keserű volt, tekintete megtört. Mintha egy komoly szövetségest, egy szeretett személyt veszített volna el.

-         -  Miről van szó? – szóltam közbe csendesen, hisz annyit sikerült megértenem szóváltásukból, hogy Léáról beszélnek, azonban nem tetszett azaz él amivel Blanche említette.

Paolo végre felém fordult. Tekintete megvető, szinte maró volt, egyértelműen eltűnt belőle az a szívélyesség, amivel eddig irányomban viseltetett. Meghökkentem ellenséges magatartásától, nem igazán tudtam mihez is kezdjek ezzel, végül nem is kellett tovább töprengenem ugyanis hátat fordított nekünk és elhagyta a szobát. Ana érdektelenül fordult az ablak felé, mintha Paolotól az ilyen viselkedés mindennapos lett volna. Mondjuk, lehet, hogy az volt, nem ismertem olyan régóta, hogy az ellenkezőjét ne tételezhessem fel.

-       -    Mi volt ez? – tettem fel a kérdést, mire a másik két lány összenézett.

-       -    Semmi – felelte végül szűkszavúan Ana, ami nyilvánvalóan nem elégített ki engem.

-     -     Dehogynem – forgattam meg a szemeimet – Miért lett hirtelen ilyen… modortalan velem?

-       -   Ő Léa pártján áll – csúszott ki Cybelle száján, mire Ana egy figyelmeztető pillantást lőtt felé.

-        -  Léa pártján? – értetlenkedtem. – Mióta vannak pártok? Mit hallgattok el előlem?

Nem is vettem észre, de felálltam. Mióta itt voltam, azóta éreztem, hogy van valami amit nem mondanak el nekem, s ez az érzés, csak egyre erősödött bennem. Most azonban itt volt a lehetőség, hogy kiderítsem egészen pontosan mi is történik itt és nem voltam annyira ostoba, hogy csak úgy veszni hagyjam. Ana már éppen nyitotta volna ki a száját, mikor ismét kinyílt a szoba ajtaja. A két lány nyomban felállt és kislisszolt a látogató láttán, én pedig legszívesebben sikítottam volna, hogy ne hagyjanak egyedül vele. Az ajtóban ugyanis a ház ura, Friderick Bäcker állt.