8.fejezet - Tilosban járni jó!

Sziasztok!

Remélem tetszett az előző rész, most itt a folytatása, azt hiszem, elég akciódús rész lett.

Szóval más nem is marad hátra,mint hogy jó olvasást kívánjak! :)

Sparkling Angel

-      Kifele! – sziszegte a fülembe, majd a karomnál fogva kirángatott.

Másodpercek alatt ráncigált ki a szalonból, a házból, és a kert fele tartottunk. Végül egy hatalmas kőpadnál megállt, és lelökött a földre. A fejem a padhoz koppant. Aúcs.

-      Kár, hogy nem vagy még mindig egy szánalmas kis emberi lény. Akkor csak fognám, és kitépném a szívedet. Nem is… inkább kínoználak, kicsikarnám belőled a lélek utolsó szikráját, és csak utána küldenélek a másvilágra. – és felnevet. Mint a sátáni kacaj…

-      Számodra ez mulatságos? – végülis ,csak az én életemmel viccelődik. De már nem vagyok ember. Viszont,ahhoz sem fér kétség,hogy ő jóval erősebb és tapasztaltabb nálam.

-      Rengeteg minden szórakoztat. El sem tudod képzelni,mi minden.

-      Megkérdezhetném, hogy miért szakítottad félbe a táncomat?

-      A táncodat? A táncodat?! – hangja hisztérikus magasságokba szökött. – Elég bátor egy lánynak képzeled magad. – majd hirtelenjében az oszlophoz szorít és torkon ragad. – Neked nincs itt semmiféle táncod!

-      Mégis, mit ártottam neked? – suttogtam, de éreztem testem minden tagja feszül, és vár, hogy visszavághasson.

-      Még semmit. És teszek is róla, hogy ez így maradjon. – és roppant egyet a nyakamon. Úristen, ez pokolian fáj! – Óóó, csak nem fáj? Jaj, de sajnálom! Kár, hogy nem tudod, mi az igazi fájdalom! Még… - és újfent elmosolyodik, majd roppant egyet a gerincemen. A fájdalom egy másodperc töredéke alatt jut el minden sejtemhez. Nem bírok sikítani. Nem tudok.

-      Ana! – hallom a közeli távolból Frideric szigorú és erőteljes kiabálását. – Velem jössz! Most! – ezt szinte már üvölti. Ana elenged.

-      Jól jegyezd meg: Paolo az enyém! – suttogja a fülembe, majd megfordul és követi Fridericet. A földre rogyok és feltör belőlem a sírás. Már, amennyire bírok sírni. Mégis mit ártottam neki? Hisz… hisz Paolo csak a barátom!

-      Chsss! – felnézek és Paolo áll előttem. Remek. – Nem áll jól neked ha sírsz. Na, gyere, felviszlek. – azzal ölbe kap,mire elfojtok egy sikítást. Pokolian fáj mindenem. – Ne aggódj, egy óra, és kutya bajod se lesz!

Mikor felébredtem, már este volt. Óvatosan megmozgattam a kezem, a lábam, majd felültem. Paolonak igaza volt. Tényleg semmi bajom sem volt. Még egy előny a vámpírlét mellett. Halandóként Ana kicsinálhatott volna. Még mindig nem értettem, mi a baja velem, de tudtam, hogy köze van Paolohoz. Azon merengtem, hogy járnak-e vagy valami ilyesmi, mert csak e miatt lehetett. Pedig tudhatná, hogy nincs köztünk semmi! Jó, igaz, hogy ő az egyik legjóképűbb férfi a földön, akit valaha láttam, de ő segít mindenben, és eszem ágában sincs ezt elszúrni. Pláne, hogy nem tűnik a hűség mintaképének. Csalfákra meg nincs szükségem.

-       Hello! – lépett be a szobába Blanche. Arca csak úgy sugárzott a boldogságtól. – Zavarom.. illetve zavarlak?

-      Nem, gyere csak, ülj ide az ágyamra. – és én is felültem. Ekkor vettem észre, hogy már nem a tegnapi ruhám van rajtam, hanem hálóing. Paolo! – Vidámnak tűnsz Blanche. Mesélj, jó volt a tegnap estéd?

-      Nagyon is! Még sosem voltam estélyen vagy csak egy jobb vacsorán… és ez az egész egyszerűen fantasztikus! Imádtam az estét!

-      Ennek örülök. – és elmosolyodtam. Legalább valakinek jó estéje volt.

-      Léa…?

-      Mondd Blanche!

-      Arra gondoltam, hogy kiszökhetnénk. – és vetett rám egy pajkos mosolyt. – Jó páran valami bálon vannak, szóval arra gondoltam elmehetnénk sétálni a városba.

-      Miért is ne? Elég jól hangzik. Csak várj, fel kell öltöznöm.

-      Segíthetek? – ajjaj, előbújtak a régi berögződések.

-      Blanche, igazán nem kell,köszönöm. Otthon sem volt szobalányom. – mire láttam, hogy kicsit megsértődött. – Blanche…

-      Anno sem ez volt a dolgom.

-      Ne haragudj, sajnálom. Figyelj… lenne kedved kiválasztani,miben jöjjek ma veled? –amire ő is elmosolyodott.

Fél óra múlva már Lyon belvárosa felé sétáltunk. Blanche egészen felvidult útközben, mesélt Jasonről, a közös táncukról,ahol ő igazán bénának érezte magát. Mesélt a többiekről is. Eve még mindig keresztül néz rajta, és ő se értette Philippe egy szavát sem. És jót kacagtunk, amikor közöltem, hogy én sem. Monsieur Felliniről is beszélt, hogy elég visszahúzódónak találja, de kíváncsi volt rá és az életére és beszélgettek aztán a főzésről. Blanche odáig volt érte. Engem meg kíváncsivá tett.

Lassan beértünk a belvárosba, ami hétfő este lévén, eléggé kihalt volt. Nem is értem, milyen bált tarthatnak ma este. Biztos valami különleges alkalom van. Mi meg persze nem mehetünk. Blanche még csak-csak, de én nem mehetek, hiszen elég sokan ismernek… Vajon Édesapám mit talált ki?  A helyzet, amibe hoztam őket... hihetetlen mennyire, de mennyire önző vagyok!

Önvádaskodásomból, gondolataimból, hirtelen kizökkentett valami: a radarom. Az éhség radara. Egyszerre toppantunk meg Blanche-vel, és fordultunk balra. Az egyik sikátorban két férfit láttunk, nyilván valami üzletet intéztek,ami biztosan nem legális. Kaján vigyor jelent meg az arcomon. Jobban szerettem olyan embereket „megtámadni”, akik nem voltak méltóak arra, hogy a jó embereket bántsák. Összenéztem Blanche-vel.

-      Én jutok bajba, és te kérsz segítséget? – kérdezi. Bólintok. A mi kis szokásos játékunk.

Kissé közelebb megyünk a sikátor széléhez,de nem vettek észre. Blanche a falnak dőlve lerogyott a koszba. Ő mégis, hogy képes ilyenre? Nem muszáj a földön rosszul lenni,nem?

Léa, most nincs időd ezen gondolkodni! Elkezdtem futni a két férfi felé,akik hamar észrevettek. Éreztem, ahogy lüktet bennük a vér…

-      Elnézést! Kérem, kérem! – sikoltottam és igyekeztem kétségbeesettnek tűnni. A színészkedés nem volt az én asztalom. De, sikerült, a két férfi felém fordult. – Kérem.. a nővérem… rosszul lett az utcán.. Kérem!

-      Nyugodjon meg, Madmoiselle! Hol a nővére?

-      Itt… a sikátor végén… Összeesett. Kérem, segítsenek? – éreztem,ahogy könny csordul le az arcomon. Vajon sikerül? Legszívesebben rájuk ugrottam volna.

-      Mutassa Madmoiselle!

A két férfi elindult mögöttem a sikátor széle felé. Éreztem, ahogy egész testemen végigfut egy remegés, amit mindig akkor éreztem,amikor eljött a táplálkozás ideje. Odaértünk Blanchez,aki azt tettette,mintha ájult lenne. Az egyik férfi lehajolt hozzá, a másik fölé hajolt. Eljött a pillanat. Fogtam a hajoló férfit és hirtelen mozdulattal a falnak döntöttem, majd betapasztottam a száját a kezemmel és belevájtam éles szemfogaimat a nyakába.

Szerencsém, hogy Paolo megtanította, mit kell figyelnem ahhoz, hogy időben leállhassak. A szívverést. Csakis ennek köszönetem,meg talán az önuralmamnak, hogy most abba tudtam hagyni. Mesés volt. Sikerült elbűvölnöm, még mielőtt elájult volna, majd elengedtem, és hagytam, hogy a fal mentém a földre csússzon.

Ekkor figyeltem csak újra Blanchre, aki még mindig a földön ülve szívta  a másik nyakát. Már túl hosszú ideje szívta… Füleltem és éreztem, ahogy a férfi pulzusa lassult. Jesszusom, Blanche nem ölhetsz meg valakit!

-      Blanche, azonnal hagyd abba! – sziszegtem, mire csak egy felhördülő morgás volt a válasz. Meg fogja ölni,meg fogja ölni! – Blanche! – kiáltottam rá, és félrelöktem.

A karjából kihulló félig halott férfit gyorsan elkaptam. Mit kell ilyenkor csinálni? Elbűvöltem, de már nem tudta visszamondani, mert elvesztette az eszméletét. Legalábbis remélem. De tompán még hallottam a pulzusát.

-      Léa… - sziszegte Blanche.

-      Te csak ne kezdd! Ha nem löklek el,megölted volna! – meredtem rá dühösen és éreztem, hogy szemfogaim újra előbukkannak. Szóval, ilyen ha egy vámpír dühös.

-      Hölgyeim! – a február végi hűvös időt átszelő kiáltásra megfordultunk és a távolban Fridericet pillantottuk meg. Majd, egy másodperc alatt ott termett előttünk. Megvizsgálta a fal mellett fekvő, és az orrom előtt fekvő férfit,de azon felül, hogy felhúzta a szemöldökét, semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Majd intett, hogy kövessük, és hazatértünk.

Legközelebb csak otthon szólalt meg, egy kis fogadó szobában, ahol ott volt még Monsieur Fellini is.

-      Azt hiszem, ennél jobban nem is lehetnék megdöbbenve. – hangja halk volt és hideg. - Most, nem arra gondolok, hogy elhagyták a házat és vadászni indultak. Tudják mindketten jól a szabályokat. De, hogy ilyen mértékű hiányát az önmegtartóztatásnak én még nem láttam! Madmoiselle Betranche – fordul felém és a tekintete égetett -, ekkorát kell csalódnom? Majdnem megölt egy embert! Reménykedjünk benne, hogy nem éli túl, és akkor Paolónak csak a testet kell eltakarítania! És tudjuk, hogy magának még nem megy a legjobban a bájolás! Ha akar,sokra képes, de ez nem így megy! Nagyot csalódtam Önben! Büntetést érdemel, és ez nem olyan, mint amilyenekre gondol! – megsemmisülve és döbbenten álltam ott,mert Blanche áldozatáról volt szó, de nem voltam hajlandó elárulni. Sosem voltam az a fajta. – Remélem vállalja büntetését. – Megadóan bólintottam. Ekkor lépett be Paolo. – Nos?

-      Halott. – elkéstem. Nem mentettem meg. Nem voltam elég ügyes.

-      Uram… Nem Léa ölte meg azt az embert. Én voltam. Léa csak meg akart állítani. – bámultam Blanchet, és tiszteltem. És éreztem, hogy elönt a hála. Még akkor is,ha tényleg ő tette,és igazából végre vállalja a felelősséget.

-      Madmoiselle Babineaux, nem kell védenie a barátnőjét. Láttam, hogy ő állt a test mellett.

-      Igen, de csak mert engem ellökött! Ő mikor befejezte, észrevette, hogy én még nem hagytam abba! És nem hallgattam rá! – itt bocsánatkérő pillantást vetett rám, mire óvatosan megbiccentettem a fejem. - Ezután ellökött, és megpróbálta eszméleténél tartani a férfit,de ezek szerint… Legszívesebben nekimentem volna Léa-nak…

-      Frideric, mindkét testen érezni Léa illatát. Blanche illata azonban csak a halott testen fellelhető. – mire a megszólított bólintott.

-      Remélem, mindketten tanulnak az esetből. Paolo, kérlek kísérd fel Léa-t a szobájába.

Csöndben tettük meg az utat a szobámig. Belül még mindig rettegtem, hogy mi lesz a büntetésem. Mikor a szobámba léptem, hallottam, hogy Paolo is utánam jön.

-      Ne aggódj, Léa. Nem lesz semmi baj. De, ha lenne is, én itt vagyok. – és átölelt. Majd sietve távozott.

8. rész - Kihágás

Sziasztok!
Nem akarom húzni az időt, szóval csak annyit mondok: remélem tetszeni fog a rész!
Ölel titeket:
Raquel

Csupán ültem a tükör előtt és bámultam a tükörképemet. Megtörtént. Az első csókom. Az amiről minden gyermek álmodik, amire egész eddig vártam. Jason valóban megtette.

Körülbelül egy óra telhetett el a vacsora óta, én pedig azóta próbáltam összeszedni magam. A rengeteg újonnan szerzet tapasztalat, képesség és élmény, már alapvetően összezavarta az érzéseimet, az pedig ami az imént történt Jason és közöttem... nos, mondjuk úgy hogy nem sokat segített abban, hogy rendezzem a gondolataimat.

Annyira összezavart a viselkedése. Igaz a legtöbb esetben rendkívül kedves és megértő volt velem, de egy másodperc alatt képes volt rideg és távolság tartó maszkot felvenni és úgy kezelni, mintha csupáncsak sár volnék a cipője talpán, majd ezek után ismét visszavált törődővé. Most értsd meg ha tudod!

Megráztam a fejemet. Azt hiszem, hogy Jason viselkedésének a kulcsát nem ma fogom megtalálni és egyébként is! Mi van Léával? Nem láttam azóta, hogy Anamaría kiráncigálta. Óvatosan álltam fel, Jason csókja után ugyanis az volt a tapasztalatom, hogy a végtagjaim furcsán viselkedtek, olyan volt mintha kocsonyából lennének, a gyomromról nem is beszélve, ami mintha bukfenceket hányt volna. Szerencsére azonban ezek a furcsa tünetek elmúltak, s ismét biztosan álltam a lábamon.

Mikor beléptem Léa szobájába éppen az ágyon ült, s úgy tűnt vizsgálgatja magát. Gondolom Ana jó pár sérülést okozott neki, azonban ezek már nem látszottak, hisz rendkívül gyorsan gyógyultunk. Ez egy olyan képesség volt, amit valamely csoda folytán nem kellett megtanulni irányítani, hanem magától működött, így legalább ezzel nem kellett annyit foglalkozni. Persze így is maradt elég dolgunk.

Egy rövid és főleg udvariasságra épülő csevejt folytattunk, miközben nekem eszembe jutott valami. Tele voltam energiával, eddig fel nem fedezett kaland vágy járta át a testem, szinte fizikai fájdalomként éltem most át azt, hogy a négy fal közé vagyok szorítva. Úgy éreztem,most képes lennék keresztültörni a falon csak hogy történjen valami, olyasmi ami még soha nem fordult elő velem.

- Szökjünk ki - szinte felkiáltottam magamat is meglepve hevességemmel. Léa egy másodpercig gondolkozott, majd cinkos vigyorra húzta a száját.

- Miért is ne? - emelte fel a szemöldökét, mire felkuncogtam. Összeesküvők módjára halkan osontam vissza a szobámba, hogy éjszakai túránkhoz valami kissé kényelmesebb öltözéket kerítsek magamnak.

Mikor mindketten megvoltunk ezzel Léa szobája előtt találkoztunk. Mindkettőnkön hosszú, fekete köpeny volt, melynek csuklyáját a fejünkre húztuk, így szinte észrevétlenül tudtunk elrejtőzni a sötétségben. Persze, csupáncsak az emberek elől tudtunk ilyen módon eltűnni, ezért amíg ki nem értünk a házból, szívem a torkomba dobogott. Én mentem elől, minden sarokon körülpillantva, tenyerem izzadt, s egyre nagyobb gombóc képződött a torkomban minél tovább haladtunk. Soha nem jártam még tilosban, hisz anno a munkámba került volna egy kihágás, most pedig... Hát, ha valaki látta már Fridericket, akkor tudja, nem igazán szeretné az ember... illetve vámpír, hogy egy félelmetes, ősi vámpírt haragudjon rá. 

Sikerült elérnünk észrevétlenül a bejárati ajtót, melyet remegő kézzel nyitottam ki. Ágyú dörrenés szerű ricsajnak éreztem, mikor a zsalu megnyikordult. Természetesen mindketten azonnal mozdulatlanná dermedtünk, ezzel szemben a ház csendes és nyugodt maradt, közeledő mozgásnak nyoma sem volt.

Sikítani tudtam volna örömömben, mikor már a hosszú felhajtón sétáltunk, melynek fehér apró kövei szinte világítottak a hold fényben. Előre szaladtam, miközben kezeimet a fejem felé emeltem és szinte tánc mozdulatokkal haladtam tovább. Kifinomult hallásomnak köszönhetően hallottam, ahogy Léa halkan kuncog rajtam, de most az sem igazán érdekelt ha kinevet. Olyan boldog és szabad voltam, amilyen talán még sohasem.

- Megkérdezhetem, mi ez a nagy öröm? - kérdezte még mindig mosolyogva Léa, mikor kissé megszaporázta a lépteit, hogy utolérjen - Persze, nem kell elmondanod, ha nem akarod - szabadkozott rögtön, mikor meglátta elvörösödő arcomat.

Hirtelen nem tudtam, hogy merjek-e bármit is mondani. Nem ismertem még olyan jól Léát, hogy tudjam, mit gondolna erről az egészről. Polgár lány volt így biztosan szigorú erkölcsökre nevelték, ezzel szemben nem nézett ki úgy, mint aki elítélne. Végül lángoló arccal bevallottam.

- Jason ma megcsókolt - olyan halkan ejtettem ki a szavakat, hogyha Léának még mindig emberi hallása volna, akkor biztos, hogy nem értette volna meg. Félősen szempilláim alól kilesve pillantottam rá, de arcán csak egy hatalmas mosolyt láttam.

- Gratulálok Blanche! Jason nagyon fess - nem tette hozzá, hogy úriember, mert hát... Jason még a legnagyobb jóindulattal sem volt nevezhető úriembernek.

Lassanként beértünk a városba, ami teljesen kihalt volt, mire a szememet forgattam. Erre számíthattam volna, nyilván ne lesz tolongás hétfő éjszaka, de ettől még kis csalódást éreztem. Lassan sétáltunk, mikor elhaladtunk egy sikátor mellett, ahol két férfi vitatkozott a sötétségbe burkolózva. A hallásomra koncentráltam, s kiszűrtem néhány olyan mondatot, ami biztosított arról, hogy nem jó emberek. Összenéztünk Léával, mindketten tudtuk a forgató könyvet. Hirtelen a falnak dőltem s lerogytam a sárba. Hallottam Léa segély kiáltásait, de hallásomat egyre inkább lenyomták vadállatias ösztöneim.

Éreztem a szaglásommal, ahogy a vér szag közelebb jön. Már innen is meg tudtam állapítani, hogy nem étkezik egészségesen, elsatnyult vérének illata nem volt olyan ín csiklandozó, mint amilyen egy egészséges emberé lett volna. Ez azonban ebben a pillanatban nem számított. Hirtelen mozdulattal felpattantam és megharaptam a hozzám közelebb álló torkát.

Fogaim úgy hatoltak át vékony bőrén, mint kés a vajon. Nem törődtem azzal, amit Jason mondott a vadászásról, mélyen beleharaptam a húsába, halálos sérülést okozva ezzel. Mikor a frissen kicsorduló vére a számba került szinte extázisba estem.

Vadállatias morgás szaladt ki a számon, hagytam hogy az éltető lé lefolyjon a torkomon. Kissé ingerült lettem, mikor a vére lassan kiapadt, szívverését szinte nem is éreztem.

- Blanche, azonnal hagyd abba! - hallottam egy idegesítő hangot, de kizártam. Mégis ki merészel megzavarni engem táplálkozás közben? - Blanche!

Egy apró kéz lökött el, amitől a falnak csapódtam. Feldühödtem morogtam egyet, majd szinte támadó pozíciót vettem fel, mikor lassan kezdett derengeni, hogy ki is az, aki megtámadott.

- Léa... - sziszegtem, mire csak egy dühös és csattanós választ kaptam. Mielőtt komolyabban elkezdhettünk volna veszekedni, halk léptek zaja ütötte meg a fejünket, mire mindketten oldalra kaptuk a fejünket. Az nem lehet, hogy lebuktunk nem igaz?

- Hölgyeim! - hallottam meg egy ismerős hangot. Friderick... 

A félelem, amit az ősi vámpír keltett bennem, minden mást kisöpört a fejemből. Lassan odaballagott áldozatomhoz és megvizsgálta, bár mindannyian tudtuk, hogy meghalt, vagy legalábbis hamarosan meg fog. Halk és csalódott sóhajtást hallottam, majd rajtunk végigsöprő pillantásából rögtön tudtam, nagyon nagy bajban vagyunk. Szótlanul indult el haza és mi ketten némán és rettegve követtük.